A cirfandli magyar nagyköveténél

A 7 csepp borvidék című könyvem tervezése során olyan borászokat válogattam össze, akiken keresztül az olvasó egy mainstreamen kívüli világba léphet át. Ennek keretében Szegedtől Pécsig, Miskolctól Lentiig, keresztül-kasul jártam az országot, közben pedig életre szóló élményekkel gazdagodtam. A 14 szereplő közül mindegy kit említünk: a Ság-hegyen gazdálkodó Dénes Tibort, vagy Miskolc egyik lokálpatriótáját, Sándor Zsoltit, történeteikkel mindannyian egy új világ kapuját nyitják meg előttünk. Ezek azok a feledhetetlen impulzusok, amelyek erőt adnak az embernek további munkáihoz. 

A mű megalkotása során számos álmom vált valóra, a legemlékezetesebb mégis, az egykori egyetemi városomhoz, Pécshez kötődik. Ennek megértéséhez jó másfél évtizedet kell visszapörgetni az idő fogaskerekén. Már fiatal geográfus növendékként is rajongtam a borok világáért, így szabadidőmben szívesen látogattam a város boros rendezvényeit. Egyik alkalommal a Radó Pince chardonnay-ját töltötték a poharamba, aminek ízétől hamar katarzisba estem. Olyan zöld almás, citrusos, enyhén vaníliás tankönyvi mintapélda fogadott, amely ifjú korom legmeghatározóbb borélményévé vált. Utóbb megtudtam, az nem csak egy bor volt a sok közül, hanem a nagybetűs BOR, hiszen a Villányi borvidék egyik borversenyén minden kategóriát maga mögé utasítva, a legmagasabb pontszámmal az élen végzett. 

A múlt emlékét megőrizve a Radó Pince automatikusan helyet kapott a könyvemben. Sajnos egyetemi éveim alatt nem sikerült hozzájuk eljutnom, azonban 2022 áprilisában végül megtört a jég. Ekkor Radó István feleségével együtt fogadott minket Pécs fölé magasodó pincéjükben. A beszélgetés hevében hamar elmélyültünk a borok rejtelmes világában, közben elmeséltem a hozzájuk köthető legszebb diákkori boros élményem. Erre István egy üveg 2020-as chardonnay-t bontott fel, majd jött a könnybe lábadt valóság. Ízlelőbimbóimat ugyanazok a zöld almás, citrusos, vaníliás aromák kényeztették el, mint egykoron. Szinte szóhoz sem bírtam jutni, mikor bánatomra megtudtam, az a palack az utolsó előtti évjárat utolsó tétele volt, mivel az Ördögárok-dűlőben lévő (nem összetévesztendő a villányival) ültetvényük eladásra került. Utólag is külön köszönet azért a megtisztelő élményért, amit másfél évtized után újra átélhettem. Engedjétek meg, hogy a könyvemből vett idézettel tolmácsoljam Pécs utolsó Tükéje, Radó István szavait: 

Radó István

„Sajnos a város megette a régi szőlőtőkéket, a borhoz kötődő Tüke nevet is elkoptatták. Korábban csak azok a pécsi polgárok használhatták, akik a város határán belül három generáción át éltek és saját szőlőültetvénnyel rendelkeztek. Manapság ez a titulus már teljesen más jelentőséggel bír. Olyan nívós díjjá lett, amit a város fejlődéséért tett példamutató tevékenységért kaphatnak a lakosok. Napjainkra mi maradtunk az utolsó komolyabb termelők. Itt-ott a kiskertekben még található szőlő, de azok a borkészítés szempontjából elhanyagolhatóak. Az alattunk lévő 1100 négyszögöles kert az 1800-as évek közepétől a családunk kezében van. A kis birtok gyakorta apáról fiúra, volt mikor nagybácsiról unokahúgra öröklődött tovább. Apám pénzügyi ember volt, a szőlőművelést, borkészítést ettől még komolyan vette. Nem volt végzett borász, mégis folyamatosan képezte magát. Én ebbe születtem bele és együtt műveltük a családi birtokot.” 

István eredetileg matematika-technika szakos tanár, a tanári katedrát viszont még a borászat kedvéért sem hagyta el. A borkészítést mégis olyan komolyan vette, hogy még a helyi püspökség is gyakori vásárlónak számított nála, és volt mikor évi 10-15 ezer üveg bort palackozott. Az Ördögárok-dűlőben a chardonnay-n túl, foglalkozott még zöldveltelinivel valamint zweigelttel. Ugyan szőlőtermesztés szempontjából az Ördögárok-dűlő is kiváló értékekkel bír, a pince igazi sarokkövét a házuk alatt lévő, 1930 óta fennálló, a mai napig birtokukat képező 3000 m²-es cirfandli ültetvény jelenti. Képzeljük csak el, közel száz év alatt, apáról fiúra szállva, mennyi tapasztalat és tudás öröklődött a fajtáról! Külön kiemelendő még, hogy kis hazánkban nem sok olyan ember van, aki annyit törődött a cirfandli népszerűsítésével, mint ő. Mindezek alapján Radó Istvánt a cirfandli magyar nagykövetének tartom. Most ismét a borász szavait idézem, akinél jobban talán senki sem tudja megfogalmazni a nehezen művelhető szőlő titkát! 

A híres cirfandli ültetvény

„A cirfandli hisztis fajta. Mindenre érzékeny, legfőképp a gazdára. Nem mindegy, ki, hogyan, milyen szándékkal nyúl hozzá, sőt néha beszélgetni kell vele. Sok pénzt nem lehet keresni vele, időnként mégis nagyot hoz. Egy igazi hullámvasút. Nem is csoda, ha őshazájában az ausztriai Thermen régióban, Gumpoldskirchenben csak ritkán hozzák tisztán piacra. Gyakorta a Rotgipflerrel házasítják. Nagyon tömött bogyói vannak, esős időszakban gyorsan rothad. Augusztus közepétől a teljes beéréséig igényli a száraz időszakot.” 

A beszélgetés ezen időszakán már egy 2019-es kellemesen fűszeres, virágos, enyhén vajas, jó savakkal bíró száraz cirfandlit kortyolgattunk. István szerint sokan az igazi nagyságát az édes változatában keresik. Elmesélte, jobb évjáratokban 70-80 gramm/liter maradékcukrú édes bort ad, az egyik alkalommal viszont botritiszesedés indult el és aszú technológiával, aszút készített belőle. 

Némi kitekintést hadd engedjek meg a cirfandlival kapcsolatosan, hiszen a Pécsi borvidék mellett, a világon egyedül csak az ausztriai Thermen régióban termelik. Valószínűsíthető, hogy a 19. század második felében az első tőkék innen kerülhettek Pécs szőlőültetvényeire. Sajnos, nehéz művelése miatt a rendszerváltás hajnalára mindössze 1 hektár maradt belőle. Az elmúlt három évtizedben kísérletet tettek a fajta feltámasztására, de még így is mindössze 16 hektáron művelik, amely szám évről-évre csökkenő tendenciát mutat. 

Juci néni

Végül István felségéről, a mindvégig csendben ülő Juci néniről se feledkezzünk meg, aki a család irányítása mellett a mai napig támogatja férjét sikereiben. Ő Fejér vármegyéből került a Pollack Mihály főiskola elődjére vegyészetet tanulni, közte és István között pedig oly jól működött a kémia, hogy összeházasodtak. Kettőjükről érdeklődve, egyből mosoly derült az arcukra és egymást váltogatva mesélni kezdtek fiatalkori élményeikről. Külön kiemelték Mici néni különleges atmoszférájú, istállóból kialakított kocsmáját, ahol a lovak egy pokróccal voltak elválasztva, miközben a vendégek kocsis üléseken ülhettek, saját tüzelésű vaskályhán fűthettek, közben pedig tikettes sört ihattak. A szőlő szeretete Juci nénihez is nagyon közel áll. Szerinte a szőlőnek lelke van, ezért minden nap beszélgetni kellene vele. Most hallgassuk a szőlőhöz fűzött szavait. 

„A földdel mindig szerettem dolgozni, a szőlő nagyon közel állt hozzám, az alapokat meg a szigorú apám taníttatta meg velem. Lánykoromban előbb a venyigét kellett kihordanom a sorokból, később úgy kellett megtanulnom és művelnem a kapálást, hogy a tőkét véletlenül se sértsem meg.”

A család borászati tevékenysége legjelentősebb ültetvényük elvesztésével még koránt sem fejeződik be. Borász végzettségű gyermekük, András, teljes vállszélességgel viszi tovább hagyományaikat. A borvidék egy másik szegletében, egy másfél hektáros területen cirfandli, chardonnay, rizlingszilváni, furmint, zöldveltelini, kékfrankos szőlőtőkék ültetésébe fogott. Remélhetőleg a jövőben onnan is kiváló borokat kóstolhatunk.

Számunkra, ez nem csak egy sima borkóstoló, hanem a hely szellemével átitatódott, érzelmekkel, értékekkel teli beszélgetés volt, ami mélységesen megérintett minket. Végül, meg szeretnénk köszönni Juci néninek és Radó Istvánnak azt a csodás délelőttöt, amit ránk áldoztak.

Kunci