A 7 csepp borvidék című könyvem tervezése során olyan borászokat válogattam össze, akiken
keresztül az olvasó egy mainstreamen kívüli világba
léphet át. Ennek keretében Szegedtől Pécsig, Miskolctól Lentiig,
keresztül-kasul jártam az országot, közben pedig életre szóló élményekkel
gazdagodtam. A 14 szereplő közül mindegy kit említünk: a Ság-hegyen gazdálkodó
Dénes Tibort, vagy Miskolc egyik lokálpatriótáját, Sándor Zsoltit, történeteikkel
mindannyian egy új világ kapuját nyitják meg előttünk. Ezek azok a
feledhetetlen impulzusok, amelyek erőt adnak az embernek további munkáihoz.
A mű megalkotása során számos álmom vált valóra, a
legemlékezetesebb mégis, az egykori egyetemi városomhoz, Pécshez kötődik. Ennek
megértéséhez jó másfél évtizedet kell visszapörgetni az idő fogaskerekén. Már
fiatal geográfus növendékként is rajongtam a borok világáért, így szabadidőmben
szívesen látogattam a város boros rendezvényeit. Egyik alkalommal a Radó
Pince chardonnay-ját töltötték a poharamba, aminek ízétől hamar katarzisba estem.
Olyan zöld almás, citrusos, enyhén vaníliás tankönyvi mintapélda fogadott,
amely ifjú korom legmeghatározóbb borélményévé vált. Utóbb megtudtam, az nem
csak egy bor volt a sok közül, hanem a nagybetűs BOR, hiszen a Villányi
borvidék egyik borversenyén minden kategóriát maga mögé utasítva, a legmagasabb
pontszámmal az élen végzett.
A múlt emlékét megőrizve a Radó Pince automatikusan helyet
kapott a könyvemben. Sajnos egyetemi éveim alatt nem sikerült hozzájuk
eljutnom, azonban 2022 áprilisában végül megtört a jég. Ekkor Radó István feleségével
együtt fogadott minket Pécs fölé magasodó pincéjükben. A beszélgetés hevében
hamar elmélyültünk a borok rejtelmes világában, közben elmeséltem a hozzájuk
köthető legszebb diákkori boros élményem. Erre István egy üveg 2020-as chardonnay-t
bontott fel, majd jött a könnybe lábadt valóság. Ízlelőbimbóimat ugyanazok a
zöld almás, citrusos, vaníliás aromák kényeztették el, mint egykoron. Szinte
szóhoz sem bírtam jutni, mikor bánatomra megtudtam, az a palack az utolsó
előtti évjárat utolsó tétele volt, mivel az Ördögárok-dűlőben lévő (nem
összetévesztendő a villányival) ültetvényük eladásra került. Utólag is külön
köszönet azért a megtisztelő élményért, amit másfél évtized után újra
átélhettem. Engedjétek meg, hogy a könyvemből vett idézettel tolmácsoljam Pécs
utolsó Tükéje, Radó István szavait:
|
Radó István |
„Sajnos a
város megette a régi szőlőtőkéket, a borhoz kötődő Tüke nevet is elkoptatták.
Korábban csak azok a pécsi polgárok használhatták, akik a város határán belül
három generáción át éltek és saját szőlőültetvénnyel rendelkeztek. Manapság ez
a titulus már teljesen más jelentőséggel bír. Olyan nívós díjjá lett, amit a
város fejlődéséért tett példamutató tevékenységért kaphatnak a lakosok.
Napjainkra mi maradtunk az utolsó komolyabb termelők. Itt-ott a kiskertekben
még található szőlő, de azok a borkészítés szempontjából elhanyagolhatóak. Az
alattunk lévő 1100 négyszögöles kert az 1800-as évek közepétől a családunk
kezében van. A kis birtok gyakorta apáról fiúra, volt mikor nagybácsiról
unokahúgra öröklődött tovább. Apám pénzügyi ember volt, a szőlőművelést,
borkészítést ettől még komolyan vette. Nem volt végzett borász, mégis
folyamatosan képezte magát. Én ebbe születtem bele és együtt műveltük a családi
birtokot.”
István eredetileg matematika-technika szakos
tanár, a tanári katedrát viszont még a borászat kedvéért sem hagyta el. A
borkészítést mégis olyan komolyan vette, hogy még a helyi püspökség is gyakori
vásárlónak számított nála, és volt mikor évi 10-15 ezer üveg bort palackozott. Az
Ördögárok-dűlőben a chardonnay-n túl, foglalkozott még zöldveltelinivel valamint
zweigelttel. Ugyan szőlőtermesztés szempontjából
az Ördögárok-dűlő is kiváló értékekkel bír, a pince igazi
sarokkövét a házuk alatt lévő, 1930 óta fennálló, a mai napig birtokukat képező
3000 m2-es cirfandli ültetvény jelenti. Képzeljük csak el, közel
száz év alatt, apáról fiúra szállva, mennyi tapasztalat és tudás öröklődött a
fajtáról! Külön kiemelendő még, hogy kis hazánkban nem sok olyan ember van, aki
annyit törődött a cirfandli népszerűsítésével, mint ő. Mindezek alapján Radó
Istvánt a cirfandli magyar nagykövetének tartom. Most ismét a borász szavait
idézem, akinél jobban talán senki sem tudja megfogalmazni a nehezen művelhető
szőlő titkát!
|
A híres cirfandli ültetvény |
„A cirfandli
hisztis fajta. Mindenre érzékeny, legfőképp a gazdára. Nem mindegy, ki, hogyan,
milyen szándékkal nyúl hozzá, sőt néha beszélgetni kell vele. Sok pénzt nem
lehet keresni vele, időnként mégis nagyot hoz. Egy igazi hullámvasút. Nem is
csoda, ha őshazájában az ausztriai Thermen régióban, Gumpoldskirchenben csak
ritkán hozzák tisztán piacra. Gyakorta a Rotgipflerrel házasítják. Nagyon
tömött bogyói vannak, esős időszakban gyorsan rothad. Augusztus közepétől a
teljes beéréséig igényli a száraz időszakot.”
A beszélgetés ezen időszakán már egy 2019-es kellemesen
fűszeres, virágos, enyhén vajas, jó savakkal bíró száraz cirfandlit
kortyolgattunk. István szerint sokan az igazi nagyságát az édes változatában
keresik. Elmesélte, jobb évjáratokban 70-80 gramm/liter maradékcukrú édes bort
ad, az egyik alkalommal viszont botritiszesedés indult el és aszú
technológiával, aszút készített belőle.
Némi kitekintést hadd engedjek meg a cirfandlival
kapcsolatosan, hiszen a Pécsi borvidék mellett, a világon egyedül csak az
ausztriai Thermen régióban termelik. Valószínűsíthető, hogy a 19. század
második felében az első tőkék innen kerülhettek Pécs szőlőültetvényeire. Sajnos,
nehéz művelése miatt a rendszerváltás hajnalára mindössze 1 hektár maradt
belőle. Az elmúlt három évtizedben kísérletet tettek a fajta feltámasztására,
de még így is mindössze 16 hektáron művelik, amely szám évről-évre csökkenő
tendenciát mutat.
|
Juci néni |
Végül István felségéről, a mindvégig csendben ülő Juci
néniről se feledkezzünk meg, aki a család irányítása mellett a mai napig
támogatja férjét sikereiben. Ő Fejér vármegyéből került a Pollack Mihály
főiskola elődjére vegyészetet tanulni, közte és István között pedig oly
jól működött a kémia, hogy összeházasodtak. Kettőjükről érdeklődve, egyből
mosoly derült az arcukra és egymást váltogatva mesélni kezdtek fiatalkori
élményeikről. Külön kiemelték Mici néni különleges atmoszférájú, istállóból
kialakított kocsmáját, ahol a lovak egy pokróccal voltak elválasztva, miközben
a vendégek kocsis üléseken ülhettek, saját tüzelésű vaskályhán fűthettek,
közben pedig tikettes sört ihattak. A szőlő szeretete Juci nénihez is nagyon
közel áll. Szerinte a szőlőnek lelke van, ezért minden nap beszélgetni kellene
vele. Most hallgassuk a szőlőhöz fűzött szavait.
„A földdel
mindig szerettem dolgozni, a szőlő nagyon közel állt hozzám, az alapokat meg a
szigorú apám taníttatta meg velem. Lánykoromban előbb a venyigét kellett kihordanom
a sorokból, később úgy kellett megtanulnom és művelnem a kapálást, hogy a tőkét
véletlenül se sértsem meg.”
A család borászati tevékenysége legjelentősebb ültetvényük elvesztésével még koránt sem fejeződik be. Borász végzettségű gyermekük, András, teljes vállszélességgel
viszi tovább hagyományaikat. A borvidék egy másik szegletében, egy másfél
hektáros területen cirfandli, chardonnay, rizlingszilváni, furmint,
zöldveltelini, kékfrankos szőlőtőkék ültetésébe fogott. Remélhetőleg a jövőben
onnan is kiváló borokat kóstolhatunk.
Számunkra, ez nem csak egy sima borkóstoló, hanem a hely szellemével átitatódott, érzelmekkel, értékekkel teli beszélgetés volt,
ami mélységesen megérintett minket. Végül, meg szeretnénk köszönni Juci néninek
és Radó Istvánnak azt a csodás délelőttöt, amit ránk áldoztak.
Kunci