A mediterrán földi paradicsomában

Reggel 6 órakor csörgött az óra. A fáradtságtól egyszerűen kinyomtam. Egy órával később arra riadtam, hogy éppen most indul a buszom a sziget másik végén található Komižába. Tíz perc alatt összekaptam magam, majd jött a B terv. Stoppolok! Negyven percem maradt a 10 kilométeres távra, de húsz perccel később már a hangulatos kikötőjében sétáltam. Sokan legdalmátabb halászfaluk közé sorolják. Innen már nem jár komp, csak egy helyi cég naponta  egyszer oda-vissza  szállítja Biševo-szigetére az utasokat.

Biševo a horvát szárazföldtől legtávolabb fekvő lakott sziget. A mindössze 15–20 állandó lakosú, édesvíz nélküli földdarabra valószínűleg alig lennének kíváncsiak, ha 1884-ben Eugen von Ransonnet-Villez nem ír a Modra špilja, vagyis a Kék-barlang különleges látványáról. Az ide érkező turisták 90 százalékának ez a fő úti célja. Szállodája nincs, néhány büféje a tengerparton és érintetlen természeti környezete. Már a hajón látszott, hogy bolt híján az ottani lakosok hatalmas bevásárlópakkokkal térnek haza. 

A Kék-barlang tényleg egyedinek számít, engem valahogy mégsem érintett meg. A legszebb arcát 12 körül mutatja, addig meg a fenének sem volt kedve várni. Inkább elindultam felfedezni a szigetet. Azt hiszem, az ott kapott élmények után nem bántam meg a döntésemet. Olyan érintetlen mediterrán világba csöppentem, amelynek szépségétől ma sem tudok szabadulni. Utamat előbb sűrűn benőtt mediterrán fenyvesek uralták, majd jöttek a szőlő és olajfaligetek. A füge és piros virágba öltözött gránátalmafák gyakorta szabadon burjánoztak. Meglepetésemre aszfaltos út vitt fölfelé és mindenfelé rendszám nélküli, rozzant autókat láttam.

A platóján, Poljeban néhány ház fogadott. Korábban ez volt a sziget központja. Itt működik az egyedüli étterem, ahova elektromos autókkal viszik a turistákat. 1961-ig iskola is működött, a fő látványossága pedig az 1050-ben épített, Szent Szilveszter névre keresztelt templom. Az egyik kővel elválasztott kiskertben szokásomhoz híven leszakítottam egy gyönyörű dalmát citromot, majd egy táblára lettem figyelmes. Wine tasting. Szagot fogva elindultam, és 5 perccel később egy házikóhoz értem. Egy öreg bácsi horvátul köszönt rám a teraszról. Mikor a wine tasting szót kiejtettem, a felesége a háttérből beinvitált. A beépített teraszukon leültettek, majd egy saját címkézésű palackból a dalmátok szuperborát plavac malit töltöttek. Közben mögöttem csodálatos kilátás nyílt a tengerre és a Sveti Andrija-szigetre.

Milyen volt a „házi bor”? Közepes testű, erdei bogyós gyümölcsös és fajtajelleges. Nem kifinomult, mégis szinte örömkönnyeket hozott a szemembe. A világ vége után kettővel palackos bort kortyolgatni egy öreg házaspár házában? Kell ennél nagyobb élmény? Vakteszten amúgy 84–85 pontot könnyedén rávágnék, így semmiképpen sem mondanám rossznak. Azt is megtudtam, hogy a szigeten csak ezzel az egy szőlőfajtával foglalkoznak a gazdák.  Ugyan vannak olivafák, de az állandó szél miatt az olajbogyó nem érzi olyan jól magát, ezért csak 2–3 évente van jó termés. 

Ettől még saját olívaolajat is készítenek maguknak. Víz hiányában pedig esővizet összegyűjtve fogyasztanak. Egy óra beszélgetés és három pohár bor elfogyasztása után plavac maliba áztatott aszalt meggyből készült likőrrel is megkínáltak. Közben a lemenő vörös naplementében fotókon a 150 km-re lévő olasz partot mutatták meg. Ezek után a 15 eurós (nem olcsó) palack árát tiszta szívből fizettem ki. 

Innen a sziget sarkába, Gatulába vitt az utam. Idővel a tűlevelű erdők elfogytak, és az áthatolhatatlan, térdig érő macchia vette át a területet. A törpefenyőktől a mirtuszokon át a rozmaringig volt ott minden. Az utóbbi legalább a harmadát tette ki. Ha a helyi lakosok csak a vadon növő rozmaringot összegyűjtenék, rozmaring-nagyhatalomnak kiálthatnák ki magukat. A sziget keskenyedésével egyre vadabb tájon haladtam, mire kiértem a földnyelv csücskére épített földalatti bunkerhez. 

Itt nemcsak asztalok, biciklitartók és a történelemről szóló táblák fogadtak, hanem az egykori katonai bázist is felújították. Még egy távcsövet is kiraktak a közönségnek. Lefelé mozgásérzékelő lámpák gyulladtak ki, amihez az áramot napelemekkel termelik. Közben az egyik folyosón egy sziklába vájt, tenger fölé emelkedő kis teraszon találtam magam. Természetesen se közel, se távol egy teremtett lélekkel sem találkoztam.

 Az élménytől, a látványtól és a tudattól, hogy hol vagyok, egyszerre borzongtam bele. Szinte az Adriai-tenger közepén, egy parányi földdarabon álltam. A sötét kobaltkék színű tenger, a fehér mészkősziklák és a zöld növényzet leírhatatlan élményt nyújtottak. A távolban jól látszott a Balkán-hegység partra meredő sziklavilága, északra és délre pedig legalább 100 km-es körben a dalmát szigetvilág. Hosszú kémlelődés után megakadt a szemem egy helyben maradó, lefelé húzódó felhőcsíkokon. Húsz perc után rájöttem, hogy az olasz partok hegységein megmaradt hófoltok azok. Nagy valószínűséggel az Appenninek közel 3000 méter magas Monti della Laga Nemzeti Parkjának hegycsúcsai lehetett.

Visszaindultam a sziget északi felén lévő Porat öbölbe. A kis hajónk innen indult vissza. Már felülről is látványos volt, és azt kell mondanom, az ország talán legszebb tengerpartjára leltem. A sárgás homok alatt trópusokat idéző türkizkék víz hullámzott. A turizmus azért már megvetette a lábát, az egyetlen működő bárban némi egyszerű ételt, sőt még koktélt is készítettek. Néhány vitorlás ringatózott a vízen és a 200 méter széles parton nem lehetett több húsz embernél. Biztos vagyok benne, hogy a Kék-barlang nem mindennapi élményt nyújtott volna, de az átéltek garantáltan kompenzáltak érte. 

Biševo maga a nyugalom szigete. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék rá. Az utazásom során a trebinjei erős kezdet után feltettem az i a pontot. Szerencsésnek érzem magam, hogy a világ ezen szegletébe is sikerült eljutnom. Nem hiába tartozik az UNESCO Globális Geopark hálózatához.

Kunci