Mivel autóval utaztunk és mindketten szerettünk volna kóstolni, ezért ez a művelet egy kisebb logisztikát igényelt. Igaz, a Toyota benzinnel megy, a horvát törvények 0,5% ezrelék alkoholt engedélyeznek, viszont ha az ember belendül a 2-2,5 dl hamar összeadódik. Tudom, köpni is lehet, de ilyen esetben a jó bor kiköpése mégis csak vétek. Szerencsénkre a legtöbb helyen a kóstoló ingyenes volt, a kapott mennyiség meg 2-3 centnél megállt, amit alapba feleztünk, szóval picit már jobb volt a helyzet. Mindezek tudatában a kívánt pincék számainak látogatását meg kellett nyirbálni, na meg az utolsó pohár bor után a fél órás sétám alatt kaptam két nagy kiflit és fél liter vizet. Két hónap távlatából nyugodtan kijelenthetem, a jogosítványom az óta is nálam van, rendőrrel meg nem találkoztam.
Ennyire azért ne fussunk előre a történetben. A Dingac dűlő után, Trstenikbe a Grgich Pincészetbe igyekeztünk. A borászat alapítója, idén tavasszal a 100. szülinapját ünneplő Mike Grgich, aki a horvát bortermelés egyik nagy ikonja. A szakma alapjait Zágrábban, tanulta majd az akkori rezsim elől előbb Németország, onnan Kanadába, később pedig az USA-ba, Kaliforniába vándorolt. Élete során az apró termetű ember hatalmas dolgokat vitt véghez. Neve az 1976-os kaliforniai és francia borok vakkóstolóján, a világ valaha volt leghíresebb borversenyén „A Párizsi ítélet kihirdetésekor” vált igazán ismertté, ugyanis az abszolút nyertes 1973-as Chateau Montelena chardonany-t ő készítette, sőt a pincészet résztulajdonosa is volt. Sajnos a Borban az igazság című filmben erről semmit sem mesélnek. Továbbá a 40 évig tartó zinfandel szőlő eredetének kutatása során az ő javaslatára kezdtek el Dalmáciában a plavac mali körül vizsgálódni. Természetesen az itteni pincéje mellett Kaliforniában is bír egy borászattal, sőt a mai napig ő az amerikai chardonnay koronázatlan királya. Egy cikkben olvastam, a trsteniki pincéjét az egykori horvát elnök Franjo Tudman hatására alapította. A modern, amerikai stílust képviselő borászat, a pici falu elején, a meredeken leereszkedő út egyik kanyarjába épült, ahol már csak a panoráma miatt is megáll az arra igyekvő turista. Meglepő, mégis impozáns volt a számomra, hogy három bor kóstolható, amiből a rozé a tengerentúlról érkezett. Természetesen mi a helyi italokra voltunk kíváncsiak, így egy posip, majd egy plavac mali került a poharunkba. Azzal gondolom nem mondok újat, ha a borok amerikai ízlésre hangolva készültek.
 |
Posip 2021
Korculáról származó fehér fajta alapanyagát is ugyanazon a szigeten szüretelték. A 14% alkoholt tartalmazó borhoz egy közepesen erős hordóhasználat párosul. 20%-ban 6 hónapot kishordóban érlelik, 80% reduktív, majd még legalább fél évet pihentetik a palackban. Citrusos, pirítós, fehér gyümölcsös aromavilággal bír. Az alma és körte aromáin a fás, fűszeres, enyhén vaníliás jelleg eluralkodik. Igaz a számat kitölti, de az erőteljesebb savgerince miatt némileg veszít az értékéből, nem beszélve a rövidebb lecsengésében lévő csonthéjasoknál tapasztalt enyhén keserű ízről. 5+ pont
A szőlő alapanyag a
trstenik körüli ültetvényekből, valamint a Dingac-ból származik. A 15 hónapot
barrique-ban töltött bor még két évet palackban pihen, míg a piacra dobják. A
fajtát és a természeti környezetet ismerve kell ez az idő. Illatában elsőre a fűszeres érzet kap el, ami
mögött gyönyörűen jönnek a gyümölcsös jegyek. Bors, fekete szeder, fekete
ribizli, érett szilva, némi kávéval egészül ki. A közepes teste meglepő, amiben
tanninjai még enyhén húznak. Az előbb ábrázolt fekete bogyós gyümölcsök némi
vaníliával és étcsokival kiegészülve szépen benne vannak. Inkább egy elegáns
vonal, ami még érhetne. 5+ pont
Be kell vallanom, a 2x0,5 dl bor 10 eurós árát picit túltolták, de a tény, hogy kinél és milyen helyen tartózkodtunk, az maga volt az élmény. Így indult a Dingac
kóstolónk. Ez még csak a bemelegítő volt, szóval a továbbiakba is tartsatok
velem.
Kunci