Néhány órája Portoban egy feketévé főtt bica koffeinbombával indítottam a reggelem, most pedig a Madridban a reptéren várom a budapesti csatlakozásom. A laptopom felett görnyedve bámulom a le- és felszálló gépeket, közben megpróbálom feldolgozni az elmúlt 100 óra történéseit. Élményeim szinte filmszalagként pörögnek a fejemben. Ebben volt repülés, hajózás, borozás, ínycsiklandó ételek, háborgó óceánpart amit Porto késő őszi szeszélyes időjárása tett kalandossá. Közel két évtizedig készültem a kontinens ezen régiójába, most végre összejött, és utólag kijelenthetem, a hosszú várakozás az ott töltött idő minden percét megérte.
2025. november 22-én hajnalban, erőteljes havazás közepette indultunk útnak. Miután a gépmadárral elrugaszkodtunk Ferihegyről, az idő hamar kegyessé vált hozzánk, majd a magasból megpillanthattuk a Comoi-tavat, a Lago Maggiore-t, a Mont Blanc-t, Lyont, és San Sebastiant. Érdekességként jegyzem meg, hogy 16 évvel ezelőtt az első repülőutam Portugáliához tartozó Madeirára vezetett, a szárazföldi anyaországba viszont most utaztam először tartottam.
Mielőtt bárki kellemes, meleg mediterrán kalandra
gondolna, gyorsan lehűteném a kedélyeit. A délutáni megérkezésünkkor a felhőbe
burkolózott ég 12 fokkal fogadott, amely hajnalra 6–7 fokra csökkent. Ettől
függetlenül ebben a környezetben nagyon szépen gyökeret eresztenek a pálmák,
leanderek, olajfák, sőt, még az eukaliptuszok is. Az ottlétünk során részünk
volt ködben, viharos szélben, felhőszakadásban, szerencsére azért a ragyogó
napsütésből is kivettük a részünket. Az igazán megdöbbentő azonban a lakások fűtésében
rejlett. Központi fűtés hiányában gyakran klímával vagy elektromos kályhával
fűtenek, amelyek hatásfoka nem a hazai komforthoz van kalibrálva. Szállásunkon
a légkondi inkább hűtött, mint fűtött, elektromos kályha nem volt, na de
mindegy, nem egy fűtetlen szobába mentünk ücsörögni, a 16–17 fokban viszont
nagyon jól lehetett aludni. Ne feledjük, hogy a régió éghajlatát az
óceán felől érkező nedves és az Ibériai-félsziget felől érkező kontinentális
hatások egyaránt befolyásolják.
Elsősorban a bor szeretete hozott minket ebbe a városba, de Portót és a portugál életérzést sem szabad szó nélkül hagyni. Az utóbbival már a gép landolásától kezdve egyből elkezdtünk ismerkedni. Előbb egy villamosszerű metróra pattantunk, a belvárosba érve pedig betértünk az első szimpatikusnak látszó kávézó, bár, étterem keverékébe. Valami igazán helyit szerettünk volna átélni, ahol a mindennapok pillanataival, ízeivel szembesülünk. Ez olyannyira átjött, hogy két nappal később már mosolyogva fogadtak minket. Örömünkben aperitifként portói borral koccintottunk, majd a nemzeti ételüket, a bacalhaust, tőkehalat rendeltünk, amit Super Bock sörrel kísértünk. A késői ebédünk elfogyasztása után ránk is sötétedett. A dimbes-dombos, sikátoros utcák között hamar leértünk a Duero partjára, ahol végre megpillanthattam a város egyik jelképét, az Eiffel egyik tanítványa által tervezett Ponte Dom Luís hidat, és a túlparton lévő Vila Nova de Gaia világhírű borászatait. Besötétedés után még élveztük a folyóparti promenád esti mozgalmas életét, ahonnét megfáradva már csak a szállásunkra vezetett az utunk, ahol hamar ágyba zuhantunk.
