A farkasodúban! Bosznia-Hercegovina legjobb borászatában!

 

A Vukoje borászattal 2023-ban, a Neretva-völgyének egyik benzinkútján találkoztam először. Tankolás közben megakadt a szemem néhány borospalackon, és az egyiket gondolkodás nélkül megvásároltam. Az otthoni megbontásakor jött a meglepetés itt. Ennek kapcsán olvastam Trebinje városáról, amely hamar belopta magát a szívembe. Most itt vagyok, és az álom szerelemmé vált. 

A helyi borkészítés története egészen a rómaiakig vezethető vissza, amit az oszmán uralom súlyosan károsított. Modern kori fellendülése a 19. század második felében, az Osztrák–Magyar Monarchiához való csatlakozást követően indult el. Ehhez mi magyarok is jelentősen hozzájárultunk, ugyanis hazai szakemberek szelektálták ki azt a žilavkát, amelyet később a bécsi nagyurak szívesen kortyolgattak mulatozásaik során. A szinte fekete színű vranac (helyi jelentése: fekete ló) már csak hab a tortán. Be kell vallanom, ennél komplexebb szőlőfajtával még nem találkoztam. Minden benne van, amitől egy bor egyedivé, naggyá válik. A keleti fűszerek, az északi savak, a mediterrán nagy test és a nyugaton elvárt hosszú érlelhetőség. 

Bosznia-Hercegovina sem elsősorban borairól vált híressé, az 1982-ben alapított Vukoje ( vuk: jelentése farkas) pincészet mégis nemzetközi hírnévre tett szert. A 28 hektáros birtok nemcsak a boraival hódította meg a világot, hanem a 2,5 hektáros olajfaültetvényéről származó olívaolajjal is.

Mivel a szállásomra négy órára voltam bejelentkezve, a kiadós ćevapčići után a tűző napsütésben lábbusszal indultam útnak a város szélén található Vukoje Podrumi felé. A két részből álló pincészet igazi szentélyét a város fölé emelkedő dombra építették, ám az aznap zárva tartott, ezért a Zasad Polje szőlőültetvényei mellett működő lepárlóhoz és olajmalomhoz tartottam. A húszkilós hátizsákommal rendesen megsínylettem az utat. Mire odaértem, az arcomon patakokban folyt a víz. Többször erőteljesen elgondolkodtam azon, megmártózzak-e a mellettem folyó Trebinjica jéghideg vizében Odaérve a nyitott ajtó mellett működő légkondicionáló megváltásként hatott. Elöl-hátul sötét voltam az izzadságtól, a kulacsomból pedig másodpercek alatt teve módjára szivattyúztam fel fél liter vizet. Nem találtam senkit, ezért leültem egy karosszékbe, és az asztalon heverő, egy egykori jugoszláv államok pincészeteit bemutató könyvet kezdtem lapozgatni. Ekkor döbbentem rá, az elmúlt néhány évben mennyi borászatot ismertem meg ebből a csodálatos régióból. Mikor a kolléga megjelent néhány szó beszélgetés után már töltötte is az első tételt.

A Balkán muskotályos fajtájával egy 2025-ös tamjanikával indítottam a sort. A világos szín mögött az musktályos úgy uralkodik, hogy nem nyomja el a citrusos, zöldalmás, körtés enyhén narancsos, illatvilágát. Kortyában is szépen visszaköszönnek az illataromái. -6 pont 

A zilavkát nem hiába tartják a helyi fehérborok sztárjának. A 2025-ös évjáratában a friss citrusok mögött fehérgyümölcsös aromák sorakoznak, amik zöldes reflexekkel és lime-mal vannak megtoldva. Savai szépen belesimulnak a közepes citrusos, zöldalmás, virágos testébe amely idővel neutrálissá válik. Egy olyan gyönyörű bor, amit én is a bécsi nagyurak mellett én is kortyolgatnék. 6 pont 

2020 Tribunia. A cabernet sauvignon, merlot, syrah házasítása szinte kiugrik a pohárból. A sötét színe is impozáns, az illata pedig lenyűgöző. Meggy, szeder, csoki, szilva, szeder, feketebors. A hordó nem uralkodik, inkább a fekete erdei gyümölcsök lépnek előtérbe. A gyönyörű savgerince mellett a fűszerei  teszik játékossá és fiatalossá. Nagyon összhangban van. Hosszú lecsengésű. Egy igazi mestermű. 7 pont 

A vranac a környék igazi vörös sztárja. Ez még csak az alap változat, de már a fűszeres illata is majd kiugrik a pohárból. Fekete ribizli, értett meggy, szeder, csoki, feketebors. A nyelvemen az gyönyörű savgerince mellett a feketeribizli és az aszalt meggy uralkodik, amely csokival van körbefonva az ízlelőbimbóimon a fűszerek pedig szinte táncolnak. Gyönyörű elegáns bor. -7 pont 

A tikkasztó meleg csak fokozódott én meg némi alkoholgőzös lehelettel a szállásom felé indultam. Még egy pillanatra benéztem a szőlők és olajfaligetek közé, ahol bégető birkák társaságába futottam. Egyszerre trágyázták, nyírták a füvet a húsuk pedig ízletes. 

Az idő még melegebbé vált és egy órámba telt, mire legyűrtem a közel öt kilométeres távot. Ekkor pillantottam meg először a város jelképévé vált kőhidat, amelyet 1574-ben a nagyvezír, Mehmed-paša Sokolović elesett fia emlékére építettek. A híd korábban fontos kereskedelmi útvonalként szolgált Dubrovnik felé, sokan pedig a híres Mostari- híd kistestvérének tartják. Érdekesség, hogy az 1960-as években a folyó felduzzasztásával két évre teljesen víz alá került. Megmentése érdekében leengedték a tározót, majd néhány kilométerrel lejjebb, a város szélén építették újjá. Napjainkra ez vált Trebinje egyik legismertebb jelképévé. A szállásomra érve hangos dörrenésre lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, és sötét fellegek csatározását láttam a fölém tornyosuló hegyek között. Szerencsére, csak néhány csepp eső hullott a településre. 

Este még összeszedtem a maradék erőmet, és nyakamba vettem a várost. Hétfő este ellenére hétvégébe illő, kisvárosi hangulat fogadott. A tinédzser lányok kicsinosítva, csoportokba verődve sétáltak, a bárok tele voltak beszélgető emberekkel, a gyerekek pedig önfeledten futkároztak a téren. Nem volt tömegnyomor, mégis pezsgett és egy különleges hangulatot árasztott. Csak hosszabb szemlélődés után jöttem rá, hogy nem a turisták, hanem a helyiek töltik meg a főteret. Ez mindent elárul a helyi szokásokról. Van itt, szerb, muszlim, katolikus, ortodox, mediterrán életérzés, ráadásul mindez Bosznia-Hercegovinában. 

Kunci