Mi vonzott Észtországba?
Talán a kíváncsiság! Korábban rengeteg különlegességet hallottam róla, és
eljött az idő, hogy én is felfedezzem. Nézzük, négy és fél napba mennyi
érdekesség fért az ottlétem alatt.
(Az országot két nap után Skandinávia Szlovéniájának neveztem el!)
Repülővel két óra alatt értem
a Skandinávia kapujában fekvő, fél Magyarországnyi területű országba.
Gazdaságilag erőteljesen Észak-Európa felé húz, különösen a digitalizáció terén
foglal el előkelő pozíciót. Amíg a posztszovjet örökségétől menekül, addig a
több száz éves múlt elnyomásának értékeire épít.
A 13. századtól a németek
formálták az arculatát, a 16–17. században a svédek, 1710-től 1918-ig pedig az
oroszok. Az első világháború végétől 1940-ig függetlenségüket elnyerve fellélegezhettek, majd Sztálin berántotta
őket a Szovjetunió kiterjedt birodalmába. Az utóbbi évtizedekben a finnek adtak
hatalmas lökést a gazdaságuk elindításában. A két nép rokoni kapcsolatát legjobban talán a Helsinki és Tallinn között folyamatosan járó komp szimbolizálja. Érdekes, hogy a lakosságának 25–30%-a vallja magát
orosznak, 65–70%-a pedig jól beszéli ezt a szláv nyelvet. Eközben a 1,3 milliós
népességét a demográfiai csökkenés erőteljesen megviseli. A skandináv jellegű
hétvégi és az oroszos, színesre festett, fából készült házaik a mindennapok
részét képezik. A szocialista lakótelepei, Tallinn óvárosának hanza házai pedig
hab a tortán. Ebben a mixben a legerősebb kötőkapocs a több ezer éves nyelvük.
Egy kis ízelítő abból, hogy
miért húzok közös vonásokat az egykori Jugoszlávia leggazdagabb, balkáni, olasz
és osztrák–magyar kulturális elemekkel felvértezett tagköztársaságával,
Szlovéniával. Az utóbbinál is, a maga formájában mindez megtalálható. Viszonylagos
jólét, civilizációk alakító hatásai. Egyedüliként a homogénebb nemzetállam áll a délnyugati szomszédunk mellett. A megérkezésem első órájában
a nyelvrokonság is egyből rám talált. Tallinn óvárosának Toompea-dombján az
Alekszandr Nyevszkij-székesegyház oldalában lobogó Liszt Intézet magyar
zászlója kíváncsivá tett. Belépve az észt hölgy folyékony magyarsággal szólalt
meg, akivel hosszan beszélgettünk. Elmesélte, hogy a magyar nyelvű könyvek és
folyamatosan frissülő folyóiratok mellett kortárs festménykiállítás is
megtekinthető. Néhány perccel később az egyik szuvenírboltban a Bordó Sárkány
zenéje ütötte meg a fülemet. Ha még ez nem lenne elég, a főtéren betérhetünk
abba az 1422-ben alapított, Európa legrégebbi, folyamatosan működő patikájába,
amely 1528-tól 1911-ig a magyar Burchart család tulajdonában volt.

A főváros Grimm-mesék
világába repítő hanza városrésze mellett se menjünk el szó nélkül. Sokan Észak
Párizsának nevezik. Nekem inkább azt a középkori gazdag balti-tengeri
kereskedőváros hangulatát idézi, ahol bármelyik pillanatban befordulhat egy lovaskocsi, és az utcákon a frissen fogott halat árulják. Persze, mindez már a múlté, de az égbetörő templomtornyai, színes házai, azok keskeny, magas oromzatai, díszes ablakai és
macskaköves utcái párját ritkítják a kontínensen.

Éhségünk csillapításánál
kimondott észt konyhát ne keressük. Amit annak mondanak, az a német és orosz
hatásból tevődik össze. A jó minőségű tejtermékeikre és a rozskenyerükre
viszont méltán büszkék. A hangulatos utcákon sétálva leginkább az olasz konyhát
népszerűsítő éttermekkel találkozhatunk. Azért akadnak még orosz, ukrán, spanyol,
ázsiai, valamint bajor gasztronómiát vivő vendéglátóhelyek is. A
legkülönlegesebbek mégis a hanza idők életérzését visszaadó éttermek. Ilyenekben a felszolgálók korabeli ruhákban dolgoznak, és elsötétítés mellett gyertyával
világítanak. Az egyikben ottjártamkor üstben főtt rénszarvaslevest kínálták, amit kiégetett cserépedényekben kanál nélkül szolgáltak fel, a sört pedig mázas
kancsókba csapolták. Különleges "észt" specialitásként a medvesültet tudom ajánlani.

Míg Tallinn a tömegturizmusé,
addig a vidék a nyugalmat kedvelőké. A természetben
szabadon kempingezhetünk, a települések pedig gyakorta szórványként bújnak meg
a hatalmas erdeiben. A weekendházaikat is gyakorta az erdő mélyén, egy-egy
patak mellett rejtik el, ahol a szauna a mindennapok kellékeként szerepel. A
közel ezer medvéjével azért mindenképpen számoljunk, amelyek a helyiek szerint
szimbiózisban élnek az emberekkel. Azért nem eszik olyan forrón a kását, hiszen
a Valgejõe Veinivilla gyümölcsborászatban (vásárolt észt szőlőből is készítenek
bort és pezsgőt) mesélték, hogy alkalmanként szívesen lakmározik a juhokból és
a méhek kaptáraiból.

Ha már elhagyjuk a fővárost
és a természetet választjuk, akkor a Tallinntól 60 km-re fekvő Lahemaa Nemzeti
Park kötelező látnivaló. Az 1971-es alapításkor a 700 km²-t meghaladó
területével Szovjetunió első, Európában pedig az egyik legnagyobb nemzeti
parkjává vált. A legkülönlegesebb látványossága a Viru-lápvidéke, ahol 3,5 km
hosszan pallókon haladhatunk a mocsaras, tavakkal tarkított tajgai erdőben. Ez
különösen ősszel, a fűzfák színbomlásakor válik még látványosabbá.

Kevesen gondolnák, hogy a
Balti-tenger és a Finn-öböl partján az észtek 2300 szigettel és szigetecskével bírnak.
Ez majdnem annyi, mint a görög és horvát szigetek összessége. Bánatomra
Muhu-sziget skanzen jellegű világába nem jutottam el, a fővárostól 40 km-re
fekvő Pakri-félszigeten azért hatalmasat kirándultam. Előbb az egykori szovjet
atomtengeralattjáró kiképző bázisának egyik központjába, Paldiskiba utaztam, ahol
visszacsöppentem a szocialista panelházak rengetegébe. A 4000 fős településen
észt szót nem hallottam, ráadásul a cirill betűk sem voltak ritkák.

A terület
igazi különlegességét a félsziget szinte érintetlen, 20–30 méter magas,
mészkősziklás tengerpartja adja. Az 1889-ben épült világítótorony 80 méteres
magasságból nyíló kilátás örök élményként ég az ember elméjébe. A túrám során
előbb füves, bozótos területen mézédes nyári almafákba bukkantam, később a
tengerpartig húzódó tajga fenyőerdőibe élvezhettem a természet nyugalmát. Az életérzés inkább egy tópartjához
hasonlított, ráadásul a víz sótartalma is alig érezhető.

Írásom végén hadd említsem
még meg az ország második legnagyobb, 100 ezer lakosú Tartu városát, amit két
és fél óra alatt értem el vonattal. Külön érdekességként éltem meg, hogy a II. Gusztáv
Adolf svéd király által 1632-ben alapított egyeteme felé az orosz, 1520 mm
széles vasúti sínpályán guruló vasparipa repített. Az év nagy részében diákoktól
nyüzsgő város az ország kulturális és művészeti központjává vált. Számos
érdekessége közül a fejre fordított ház (Tagurpidi Maja) minden korosztálynak mulatságos élményt nyújt. A múzeumokból is bőven bővelkedik. Az Észt Nemzeti Múzeumtól
kezdve az észt vasúti múzeumig rengeteg mindenbe betekintést nyerhetünk. Az
autentikus kocsmák kedvelőinek kihagyhatatlan a 18. században épült, korabeli lőporos pincéből kialakított Püssirohukelder sörözője, amely 11 méteres
átlagmagasságával a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült.

Megérte-e elmenni? Igen!
Persze, itt nincsen dél-európai hangos virtus, tengerparti pálmafák, helyette –
Tallinn belvárosát leszámítva – északi nyugalmat árasztó természeti szépséget
kapunk.
Kunci