A stílusteremtő Gaudí nyomában

 

Barcelona építészete teljesen átitatódott Antoni Gaudí (1852–1926) munkásságával, aki a modernista mozgalom egyik éllovasának számított. Igazi kreativitása azonban a természet ihlette formákban csúcsosodott ki. Ritkán rajzolt részletes terveket, inkább háromdimenziós modelleket készített és ezekben próbálta meg elképzeléseit megformálni.  

Néhány alkotására mi is kíváncsiak voltunk, ezért az ismerkedést a város jelképével, az 1882 óta épülő Sagrada Família-val kezdtük. A művész élete utolsó 15 évét ennek az épületnek szentelte, de tisztában volt vele, hogy halála után fog elkészülni, így az utódok elképzelései is nyomot hagynak rajta, sőt az eredeti tervrajz egy 1936-os tűzvész során megsemmisült, ami még jobban nehezítette az utókor munkáját. Egy dolgot azonban biztosan tudtak. Gaudí elmélete szerint az ember alkotása nem emelkedhet Isten műve, vagyis a környező hegyek fölé, ezért a templom végső magasságát 175 méter körülire tervezik. A túldíszített, tornyokkal tűzdelt, monumentális épület külső megjelenése is lenyűgöző, belső tere színkavalkádjával, a 20–30 méter magasba törő tartóoszlopaival, az ablakokon beszűrődő napsugarak játékával pedig teljesen ámulatba ejtett minket. 1914-től haláláig az épületben lakott, és az épületen belül egy kriptában temették el. A munkálatok adományokból, belépődíjakból folynak és várhatóan 2026-ban, Gaudí halálának 100. évfordulójára fejezik be. A Sagrada Família-t amúgy XVI. Benedek pápa 2010-es felszentelése óta nevezhetjük templomnak. 

A város egyik legkedveltebb helyszíne, a Güell park is az ő elméjét dicséri. Minden 1900-ban kezdődött, amikor Eusebi de Güell gróf, távol a koszos gyárnegyedektől, angol mintára, 60 villából álló, tengerre néző lakóparkot akart létrehozni. A kivitelezéshez Gaudít kérte fel, aki a város fölé emelkedő Grácia negyedben, egy 17 hektáros területen kezdte megvalósítani az álmot. Úgy tervezte, hogy az emberek számára elegendő tér legyen az ünnepek, mindennapok számára, de a projekt megbukott. Mindössze két ház épült fel, a gróf 1918-ban meghalt, családja pedig 1926-ban a területet a városnak adományozta és 1984 óta a világörökség része. Mára nemcsak a turisták, hanem a helyieknek is az egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé vált. Ott egy mediterrán hangulatú, mesebeli világba csöppentünk, ahol az örökzöld növényzet mellett zenészek és művészek mutatták meg tudásukat, miközben a fákon hangosan rikácsoló zöld papagájok ágról ágra ugrándoztak. Élményünket a színes mozaikcsempékkel díszített épületek, egyedien kialakított sétányok, lépcsők tették még emlékezetesebbé. Bármikor szívesen visszatérnénk ide. 

Gaudí munkásságát még hosszasan lehetne sorolni, időnk szűkössége miatt azonban csak a Casa Milà és a Casa Batlló külső homlokzatát tudtuk megcsodálni. Különösen a Casa Batlló, a "csontok háza", váltott ki belőlem egyszerre riasztó és elgondolkodtató érzéseket. Mi ihlette vajon a művészt, hogy hüllő csontvázára és fogazatára emlékeztető teraszokat tervezzen? Egy biztos, ebben a házban sincsenek egyenes vonalak vagy éles szegélyek, helyettük az organikus formák dominálnak. Sokak szerint ez Gaudí szecessziójának legharmonikusabb alkotása.

A Casa Milàban életfilozófiájának lényegét foglalta össze, ahol a természet és az építészet tökéletes egységet alkot. Látványa olyan, mintha egy szaggatott, barlangokkal teli hegy lenne.

Gaudí tragikus halálát 1926. június 10-én egy villamosgázolás okozta. A földön fekvő sebesültet a nagy szakálla, hajléktalan külsője miatt nem ismerték fel, így csak órákkal később egy rendőr vitte kórházba. Sérüléseibe néhány nappal később belehalt.

A téli Barcelonában

 

2024 januárjában a párommal egy barcelonai utazás mellett döntöttünk. Egyikünk sem járt még a katalán fővárosban és arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen a mediterrán tél. Kis autónkkal éjszaka fél 4-kor, -10 fokban indultunk Szegedről Ferihegyre, onnét pedig hatalmas gépmadár vitt minket Spanyolország második legnagyobb városába. A 21. század gyors közlekedési vívmányainak köszönhetően 10 órakor már egy másik világban találtuk magunkat. 

A reptérről előbb vonattal, majd metróval mentünk be a város szívében fekvő, az 1888-as világkiállításra épült Arc de Triomf kapujához. A vörös téglákkal díszített, spanyol, iszlám stílusjegyekkel bíró épületen átlépve egy pálmafákkal szegélyezett, életteli, autómentes utcába csöppentünk, ahol sétáló családok, párok, művészek, futkározó gyerekek élvezték a tavaszias hangulatot árasztó napsütést. A promenád végén lévő Ciutadella Parkba belépve úgy éreztük, mintha az édenkertbe érkeztünk volna meg. Virágzott a japánbirs, mandarinoktól, narancsoktól roskadoztak a citrusfák és az egyik fűtetlen pálmaházban a trópusi növények mellett ananászt is megcsodálhattunk. A hangulatot még tovább fokozták a kis tavon csónakázó fiatalok, a köztük úszkáló vadludak, az i-re a pontot pedig egy kör alakú színpadon latin táncot járó társaság rakta. Itt a hőmérő higanypálcáját nem tudtuk pontosan beazonosítani, viszont a reggeli zimankó után vígan pulóverben flangáltunk. Ekkorra már az idő lassan dél felé közeledett és a mi biológiai óránk sem bírta tovább, ezért a napfényes jacht és vitorlás kikötő egyik éttermében töltöttük meg éhes gyomrunkat. 

Ilyen élményekkel köszöntött minket Barcelona, aminek az egyedisége a múltjában, jelenében, gasztronómiájában, építészetében, lakosainak ibériai virtusában, mediterrán klímájában rejlik. Kétszer rendeztek itt világkiállítást (1888, 1929), egyszer olimpiát (1992), nem feledve egykori művészeit, Gaudít, Picassot, világhíres focicsapatát. A város ritmusa, szépsége, lépésről-lépésre csodákat tartogat számunkra. Egy olyan hely, ami könnyedén egy hétre is magába szippanthat minket, de nekünk csak négy napunk maradt ráadásul, egyszer még a város határait is elhagytuk.

Kunci

Barcelona "árnyék" borbárjában!

 

Még otthon, az út tervezése során fedeztem fel a szimpatikusnak tűnő Zona d’Ombra borbárat, ahova néhány pohár bor erejéig mindenképpen be szerettem volna térni. Ugyan, a nevének eredetéről (árnyékzóna) semmit sem tudok, viszont a Gótikus negyed egyik legeldugottabb csücskében fekszik. Csak hosszú keresgélés után találtuk meg a labirintusnak tűnő utcákban. 

A kóstolásra vonatkozóan komolyabb koncepcióm nem volt, inkább a meglepetés erejére bíztam magam. Az évek során azért némi jártasságot szereztem a spanyol borok terén, az ismeretlenségi tényező mégis nagyobb súlyt nyomott a latba. Voltam egy nagyobb szupermarketben, ahol négy, 10-15 méteres hosszú soron, csak helyi borok sorakoztak. Matsu-t, Lopez de Haro-t, egy nagyobb nevű sherry-t, cava-t, még el tudtam helyezni a fejemben, a több ezer tétel között mégis hamar elveszettnek éreztem magam. A hangulatosan kialakított borbár 20-25 nyitott palackjából, két fehér és két vörös került a poharunkba. 

Pazo Senorans, albarino 2022 

Elsőként Rias Baixas borvidékéről, a Pazo Senorans 2022-es albarino-ra esett a választásunk. A 22 hektáros családi pincészet Spanyolországban egy igazi ikon. Minden 1979-ben kezdődött, mikor Marisol Bueno férjével Javier Mareque-vel megvásároltak egy 8 hektáros birtokot. Eleinte csak szőlőt termeltek, majd 1989-ben letöltötték az első palackjaikat. A legfontosabb fajtájuk az albarino, aminek világszintű népszerűsítéséért Marisol Bueno oly úttörő munkát hajtott végre, amivel kiérdemelte az albarino királynője (Gran Dama, de Albarino) elnevezést. Ez a pincészet egyik reduktív alapbora, amit közel fél évet finomseprőn érleltek.

Enyhén citrusos, édeskés illatában a fehér húsú gyümölcsös jegyek, zöldes reflexekkel keverednek. Számban, közepesen telt, kerek ízek fogadnak, amiben a savak szépen belesimulnak a lágyabb érzetű testbe. A bor fehér eper, alma, barack, hámozott mandula aromavilágához, keserűen édeskés lecsengés társul. 5 pont 

Bodega Castelo de Medina VS, verdejo 2021 

Mivel nagyon szeretem a verdejo-t, ezért semmiféleképpen sem szerettem volna kihagyni a Castello de Medina 2021-es VS tételét. A Rueda szívében található, 180 hektáros borászatot 1996-ban alapították. A bor hat hónapos, reduktív seprőn tartás mellett, 3 hónapos, kis francia hordós érlelést is kapott.

Intenzív illatok szállnak a pohárból. Vágott fű, citrusok, zöld fűszerek, a hordó pirítós aromáival megáldva. Jó közepes, enyhén olajos teste, alma, barack, fehér bors ízekkel bír. Idővel, előtérbe kerülnek a barrique vaníliás, pirítós, fűszeres jegyei. A savai kortyról, kortyra folyamatosan lágyulnak, a fa érdes, enyhén keserű világa azért húz a számban. – 6 pont 

Bodega Querion, Mi Lugar 2019 

Gabriel Pérez, Bodega Querion alapítója jócskán meghaladta a korát. Mikor az 1980-as években a termelők vágták ki a szőlőket, ő Rioja magasabb, elfeledett, elhanyagolt területeire vonult és szőlőtelepítésbe kezdett. Mára beváltotta az álmaihoz fűzött reményeket, borai pedig nemzetközi szinten is elismertté váltak. A Mi Lugar 2019-es Gran Reserva nem egy könnyű tétel.

A 90% tempranillo, 10% garnacha házasítása egy olyan igazi, vérbeli Rioja, ami a nagykönyvben meg van írva. A 600-650 m magasról szüretelt alapanyagból készült bor, sűrű és intenzív illatokkal indít. Érett áfonya, szeder, csoki, kókusz, vanília aromákat érzek az orromban. Vastag, nagy testében a hordó még enyhén húz, mögötte azért megmutatkoznak a fekete bogyós gyümölcsök. Nagysága ellenére még mindig frissnek mondanám. Épp csak most lép a felnőtt korába. Végtelenül hosszú lecsengésű. 7 pont 

Zona d’Ombra, Solá natural 2021 

Végére egy Priorat-ból származó 2021-es natúr tételt hagytam. Egyszerűen csak a kíváncsiság vonzott, hogy az ottani természetes borkészítők mire képesek az ország egyik legjobb termőterületén. A bort amúgy a Solá Classic borászatban külön a borbár részére készítették.

A garnatxa, negra peluda, carinyena házasításának illatában egyből érezhető a kén mellőzése. A visszafogott illatok mögött szeder, meggy, fekete bors, csoki bújik meg. Ízében a csersavak még húznak, mégis lágy, fekete gyümölcsös aromákkal bír. A közepes testű, élénk savakkal bíró nedűt, a frissen kicsavart gyümölcsléhez tudnám hasonlítani, amiben az erdei bogyós gyümölcsök jönnek elő. Azt kell mondanom, az eddig kóstolt natúr borok közül a jobbak közé tartozik. 5 pont 

Kedden jövök a Cava-k világával! Folyt. köv.

Kunci

Barcelona csoki utcájában

 

Még az első nap, a szállásunk elfoglalása után, belevetettük magunkat az esti Barcelonába. Hiába írtunk januárt, ez a mediterrán életérzésen semmit sem változtatott. Az emberek 6-7 óra körül beindultak és mindenfele tömött sorokkal találkoztunk. 

La Rambla

- Kérdezném, ha most is majd teltházas nyüzsgés van, akkor mi lehet turista szezonban?

Előbb a híres sétálóutcájával, a La Rambla-val barátkoztunk, ahol gázmelegítőkkel ellátott, sátor alá bevitt éttermek, souvenir és fagyi árusok vártak minket. Számomra az utóbbi elég hihetetlen volt, mégis csak a tél közepét tapostuk. Meglepetésünkre voltak olyanok, akik sorba álltak a hideg tölcséresért. Ezt követően befordultunk a város egyik legősibb, zegzugos részébe, a Gótikus negyedbe, aminek alapjait Barcino néven a rómaiak tették le. Állítólag, még egy római falmaradvány is fellelhető. A sikátorokkal teli sötét utcákban nyüzsgő, élettel teli világot találtunk. Szinte minden kapualj alatt ajándék és művészeti boltok, tapas bárok, sonkások, sörözők sorakoztak. Ugyan nem vagyok a művészetek, építészetek nagy rajongója, a magasba meredő, gyakorta sötétbe boruló, díszített homlokzatokat mégis megcsodáltam. Ekkor már éreztük, hogy a következő napokban Barcelona rengeteg érdekességet fog még nekünk tartogatni.

A Carrer Petritxol-ba, a „Csoki utcába” tartottunk. Még az út tervezése során párom felfedezte ezt a helyet, ami sokak szerint a város legautentikusabb utcája, szóval vétek lett volna kihagyni. Sajnos, nevének eredete a mai napig tisztázatlan, mivel több mint 500 éve, a csokoládé megjelenése előtt is így hívták. Valószínűleg egy ott lakó férfiról kapta. Egy biztos, a 17. században már megalakultak az első xocolateries-ek, csokoládémanufaktúrák, az évszázadok során, pedig a művészek is egyre-másra birtokba kezdték venni. Számos galériája közül a Sara Parés 1884 óta működik, amiben 1901-ben Pablo Picasso megtartotta első kiállítását. Az utca külön érdekessége, hogy 1959-ben, Barcelonában elsőként ott szedték fel a járdákat és tiltották ki az autóforgalmat. 

Granja La Pallaresa

Mi, az 1947-ben nyílt autentikus Granja La Pallaresa-ba tértünk be churros-t enni. A churros egy közkedvelt spanyol, olajban sütött, égetett tésztaféle, amit sűrű forró csokiba mártanak. Ugyan, az ensaimada (kelt tésztából készült péksüti) választéka is nagy volt, a vendégek többsége mégis, az autentikus churros, forró csoki párost rendelte. A tömött helyen a magasba emelt tálcákkal a pincérek játszi könnyedséggel manővereztek a fülsüketítően trécselő asztaltársaságok között. Itt rendesen beleszimatolhattunk a helyi életérzésébe. Az lehet, hogy a város első számú ilyen helye, a pultost mégsem zavarták a modern gasztronómia szabályai. A 10-15 cm hosszú tésztákat kávéscsésze alátétre pakolta, majd a csészébe egy hatalmas fazékból merőkanállal merte a mindenfelé folyó, sűrű masszát. Ebből a csészénk oldalára is bőven került. Meglepetésünkre, nem volt édes, mégis szinte a rosszullétig telített minket. Igazi, maradandó élményben volt részünk. Folyt köv.

Kunci

Télből a tavaszba! Indulás Barcelonába!

 

Január 14-én éjszaka kinn röpködtek a mínuszok, az autónkra vastag dér rakódott, az óránk pedig fél háromkor csörgött. Mindezek ellenére, a kötelező kávénk után szemünkből hamar elszállt az álom. Tudtuk, néhány órával később, egy kedvesebb klíma és egy új világ fogad minket. A katalánok fővárosába, Barcelonába indultunk.

Reggeli fényáradat és a Balaton

Kis kocsinkkal az éjszakai sötétségben szinte faltuk a kilométereket. Ferihegyre érve a becsekkolás olajozottan működött, így a beszállás előtt picit szusszanni tudtunk a rapid reggelt követően. Épp csak elrugaszkodtunk a nagy gépmadárral, alattunk a Balaton körvonala rajzolódott ki, miközben a felkelő Nap első fényei kékes, lilás, narancsos árnyalatba borították az eget. Csodásabb kezdetet nem is remélhettünk volna. Sajnos, innentől a landolás pillanatáig a felhők vették át az uralmat, azért az utolsó percekben mégis, néhány képkockát megpillanthattunk a Földközi-tenger aprónak látszódó, fehérre festett tarajos hullámaiból. A reptéren viszonylag gyorsan átverekedtük magunkat és egy HÉV szerű elővárosi vonattal indultunk az ismeretlenbe, amit később, a sűrűn átszőtt metróhálózatra cseréltünk. 11.80 Euróért egy olyan tízes gyűjtőt vásároltunk, amiből egy jegyet maximum háromszori átszállással, 75 percig használhattunk. Minden elektronikusan működött. A kapuknál egyszerűen csak csippantani kellett, majd mehettünk. Az ottlétünk alatt a város tömegközlekedéséből egyedül a földalattit vettük igénybe, de ez is bőven elég volt. 12 vonalának, 166 km-én, 198 megállót számolhatunk össze. Halkan említeném, a fővárosunk metrójának 39,4 km-én, 52 állomás található. 

Arc de Triomf

A föld alá merülve ért minket az első kisebb sokk! Úgy éreztük, mintha egy Európán túli harmadik világi országba csöppentünk volna. Az egykori gyarmatokról valamint, az arab, fekete afrikai országokból bevándorolt népek keveredése hirtelen meghökkentett mindkettőnket. Félni nem féltünk, az olvasottak, hallottak alapján a tolvajok elleni félsz mégis gyorsan óvatosságra intett minket. Ez akkor csúcsosodott ki, mikor egy gyerekseregből álló arab család egyik lurkója nyúlkálni kezdett a kabátzsebem felé. Szerencsénkre figyelmes anyuka hamar kapcsolt és bocsánatot kérve húzta el a fiát. Az öt napunk alatt más incidens nem történt velünk, a kultúrsokk akklimatizálódását pedig hamar megugrottuk. A másik érdekesség a metró alagút mennyezetén rögzített sín, ahonnét az áramszedők a számukra fontos energiát nyerik. 

A városlátogatást a Ciutadella Park előtt lévő, a párizsi Diadalívhez hasonlító, Arc de Triomf kapuján áthaladva kezdtük. Ott, egy autómentes, művészekkel, gyerekzsivajjal teli, pálmafákkal szegélyezett, napsütötte sétálóutcán találtuk magunkat.  Az utca végén lévő park egyszerűen maga volt az édenkert. Épp csak január derekát karcoltuk, a szabadban virágzott a japánbirs, narancsok, mandarinok sárgállottak a fákon sőt, fűtetlen pálmaházban egy pici ananászt is felfedeztünk. Fiatal párok csónakáztak a kis tavon, vadludak úszkáltak a vízben, a helyiek meg egy kör alakú színpadon latin táncot roptak. Ekkor már delet kongattak, gyomrunk biológiai órája sem bírta tovább. Levonultunk a kikötőbe, ahol az egyik étteremben kalóriával vérteztük fel magunkat, utána pedig sütkéreztünk a ringó vitorlások mellet egy padon. 

Barcelona Aquarium

A tumultus elkerülése miatt belépőjegyeinket előre, online vásároltuk, így mire kettőt ütött az óra, átléptük az tengeri akvárium bejáratát. Ott, egy olyan víz alatti világ várt ránk, aminek látványát hosszú lenne felsorolni. Többek közt láttunk mini cápakeltetőt, több méteres kifejlett példányait, murénát, ráját, tokhalat, csikóhalat. A legnagyobb show-t talán a magukat produkáló pingvinek adták. A látogatás végeztével már eléggé megpilledtünk. Ne feledjük, fél három óta talpon voltunk, így a szállásunkra utaztunk, hogy némi pihenő után belevessük magunkat az esti Barcelonába és az első borkóstolóba. Folyt köv.

Kunci