Marco Polo szülőhelye, Hamvas Béla fügefája, az Adriai-tenger gyöngyszeme!

Orebic inkább a természeti adottságai, fekvése miatt lenyűgöző, a település amúgy nem nyújt sok kulturális lehetőséget. Korábban hajózási központnak számított, virágkorát a 18-19. században élte. 1865-1887 között az Adriai-tenger egyik legnagyobb tengeri fuvarozó vállalatának kereskedelmi székhelyét adta. Sajnos az egykori gazdagságot adó vállalkozásból semmi sem maradt, a dicső múltra meg egy hajózási múzeum emlékeztet. Kikötője is inkább a kisebb kirándulóhajókra, valamint a Korcula-ra tartó kompokra van méretezve. Egy valami azért egyedülálló, az onnan való kilátás. Ha fölfelé, a Sveti Ilija (Szent Illés) 961 m magas mészkőtől fehérlő sziklaormára tekintünk, a virágba boruló kertekkel, pálmafákkal, égszínkék tengerrel, egyedülálló kilátás tárul elénk.

Orebic

Hívő bakancsos turistaként tervemben állt megmászni a hegyet, viszont mikor szembesültem helyi nevével Zmijsko brdo  (kígyó-hegy), hamar feladtam az ötletét. Nem igazán kedvelem ezeket a csúszó-mászó állatokat, na meg egyedül, több órára minden civilizációtól, a rekkenő hőségben nem jött volna jól egy marás.  A település másik látványossága a 152 m magasan fekvő, 16. században épült Ferences rendi kolostora és a hozzá tartozó Angyalok Nagyasszonya temploma. A kolostor a mai napig működik, sőt a szerzetesek saját olajfa, valamint szőlőültetvénnyel is rendelkeznek. Aki oda felbaktat, annak festői látványba lesz része a környező szigetekre, a tengeren lévő hajókra. Azt se feledjük, korábban a lenn elterülő Peljesac-csatorna adta a két nagy tengeri rivális, Raguza és Velence közti határvonalat. Úgy gondolom, egykoron a két nép sokat nézett farkasszemet egymással. 

Ferences rendi kolostor

A néhány kilométerre lévő, ékszerdobozként beharangozott Korcula városát sem hagytuk ki. Sokan a felépítése miatt Dubrovnik mini változatának tartják. A Sveti Ilijá-val háttérben a hajóút sem volt utolsó, a megérkezés mégis felülírt mindent.  Ami igaz, az igaz, a hely több mint szép. Inkább egy olyan tömény történelem, ahonnét minden ház, zegzugos utca, kapualj üzenni szeretne valamit a múlt évszázadaiból. Mindezt egy olyan mediterrán köntösbe bújtatott életérzet járja át, ami megérinti az embert. Kedvencem, az éttermekkel tűzdelt tengerparti sétány, ahol pinea fenyők adják az árnyékot, azért a sikátorai, szűk utcái, autentikusan kialakított bárjai sem mindennapiak. Az i-re a

pontot mégis a templomtorony kilátása tette fel. 

Korcula

                                                                  

A zöld sziget szépsége már az ókori görögöket is lenyűgözte, akik fekete Korküra, vagyis fekete Korfu néven emlegették sűrű fenyőerdői miatt. A helyiek szerint 1254-ben Marco Polo ott született, a tudósok erre nyomósabb bizonyítékot azért nem tudtak felmutatni. A település mégis erre alapozza a marketingjét. Van külön Marco Polo bolt, múzeum, utóbbi sajnos ottlétünkkor zárva volt. Egy biztos, a nagy utazónak voltak a városban üzleti érdekeltségei és viszonylag sok időt töltött a szigeten. Több kutató, az ázsiai kalandozásait is megkérdőjelezte, ebben személy szerint nem kételkedem, hiszen beszámolt olyan dolgokról, amik akkoriban a legnagyobb kontinensünkön léteztek. Halálakor annyit mondott, a felét tudtam elmesélni annak, amit láttam.

Korcula zegzugos utcáin

Ez egy boros blog, kóstolni is szerettem volna a sziget fehér nedűi közül, ami sajnos elmaradt. Ha hihetünk a leírtaknak, innen származik  Dalmácia leggyakoribb fehér szőlőfajtája a posip, és az igazi kuriózumnak számító grk. Utóbbi oly egyedinek számít, mint nálunk a szerémi zöld. Természetesen az utóbbi mozgatta meg a fantáziám. Úgy döntöttem, mindenképpen megízlelem.  Az ódon település falai között négy borbárat számoltam össze. Sajnos ott tartózkodásom alatt a hivatalos nyitva tartási idejük ellenére zárt kapukat találtam. Egy bár itallapján mégis szembe jött velem grk. 3 pincészetből, hármat ajánlott a pincér, a 3X1 dl-nél a 24 eurós ár hallatán hamar elakadt a nyelvünk. Sorry, to much! Hamar továbbálltunk. 

Értem én, egyedi fajta és csak ott termelik, ez az ár mégis csak mindenen túltesz. Azt se feledjük, nem egy feltupírozott 8 éven át érlelt fehérborról volt szó, ami a világ borversenyein állandóan aranyéremmel tér haza. Utólag rájöttem, kérhettem volna 3x0,5 dl-t, a hév mégis erősebb volt. Később megtudtam, mindenhol ilyen borsos áron mérik, Orebic-ben meg már nem volt kapható. 

Sajnos néhány infóról csak otthon értesültem, ugyanis több magyar vonatkozása van a helynek. Míg Szabó Lőrincnek emléktáblája, addig a legnagyobb boros írónknak, Hamvas Bélának fügefája van! Az utóbbi inkább csak történelem, a nagy író írásaiban korculai fügefáról tette említést, kutatás is történt ennek irányába, amit 100%-os siker mégsem koronázott.

Tartsatok velem a következő cikkemben is. Bosznia-Hercegovinából életem első bora kerül megbontásra. Az már Szegeden!

Kunci

A legendák nyomában I.

Minden két évvel ezelőtt kezdődött, mikor egy hirtelen felindulás után autóba ültünk és a horvátországi a Makarska-riviéra déli részén fekvő Zaostrogig meg sem álltunk. Ugyan a falu nem a szépségéről híres, a szállásunk sem állt a TOP lista élén, a teraszunkról viszont pazar kilátás nyílt a tenger szigeteire, a hely mediterrán természeti kincsei pedig leírhatatlanul szépek voltak. Az ottani borokat tanulmányozva szereztem tudomást a szemben lévő Peljesac-félsziget Dingac dűlőjének jelentőségéről, másrészt az alig néhány km-re lévő Hvar-sziget egyik nagynevű pincészetének, Ivan Dolac dűlőn termett plavac mali bora, mély benyomást tett rám. Itt!

Peljesac-félsziget

Közben egymást követték az események. Számos Dingac került a poharamba, egyre többet foglalkoztam az ex jugoszláv borokkal, így jött az orebici nyaralásunk ötlete. A Peljesac-félsziget nyugati csücskében lévő falucska alig 20 km-re fekszik a Dingac-tól, ami több dologról is híres. A tenger fölé meredeken emelkedő, mindössze 90 hektáros területet, 1961-ben az egykori Jugoszlávia első eredet védett dűlőjévé nyilvánították, nem beszélve szőlőfajtájáról, a plavac mali-ról, ami egyenes leszármazottja a crljenak kastelanski-nak, vagyis a zinfandelnek. Itt.

Orebic-et elhagyva kanyargós hegyvidéki utakon 25 perc alatt érkeztünk el a 260 méter magasan fekvő, hegyekkel körülvett Potomje-be. Onnan előbb egy 400 m hosszú, szűkre szabott alagúton, majd egy igazán technikás, alig 3 km-es szerpentinen leereszkedve jutottunk le a szőlősorokhoz. A keskeny aszfaltcsíkon nem volt annyira nehéz vezetni, a szembe forgalom mégis problémát okozott. Több alkalommal centiken múlt a másik autó tükre és a szakadék melletti útpadka becélzása. Azért ennek is örülhettünk, hiszen az alagút csak 1976-óta létezik. Előtte a szőlő és olajfa ültetvényeket egy 400 m magasra felkúszó hágón át gyalog közelíthették meg a termelők, a terheket meg szamarak cipelték. Ez különösen a szüretek során volt jelentős, mikor a szőlővel megpakolt kosarakat az alkalmanként magát megmakacsoló segítőtársak hordták. Ebből már sejteni lehet, hogy a terület jelképe a málhával megpakolt szamár. 

Dingac alagút

A tengerpartra leérve üdülőkkel, apartman házakkal tűzdelt tündéri nyaralóhelyet találtunk, a szőlősorokon végignézve meg kellett dörzsölnünk a szemünket. Nem akartunk hinni a látványnak. Míg nálunk a leghíresebb dűlőink, Kopár, Öreg Király, Nagy-Eged katonás rendben állnak, az ottani 70-80 cm magas szőlőtőkék egy áthatolhatatlan dzsungelt képeztek. Bevallom, a káosz kérdése máig mozgatja fantáziám, miértjére a borkóstolók közben mégsem mertünk rákérdezni, nehogy valaki lelkébe gázoljunk. Más mediterrán vidékeken láttam már földön ülő tőkéket, ilyet meg csak akkor, mikor a gazda pusztulni hagyja birtokát.

Dingac

Elmesélések alapján olyan jó adottságokkal rendelkezik a terület, hogy optimális esetben évi 1-2 kénnel való permetezés is elég. A délre néző kavicsos szőlősorokban a legmelegebb nyári napokon sivatagi meleg honol sőt, egyes beszámolók alapján az extrém karbonátos kőzetet a filoxéra sem igazán kedvelte, így 150-200 éves szőlőtőkék sem egyediek. Mivel a pincészetek a félsziget belsejében lapulnak, ezért hamar tovább álltunk, noha a gyönyörű tengerpart fürdésre csábított minket. Mi végül, mégis a borokat választottuk és elsőként egy olyan legendát látogattunk meg, akire méltán büszke lehet a horvát nép!

Fehér szőlő a balkáni tanninbombák közt

 

Anno Tito rezsimje a dalmáciai Peljesac-félszigetet kékszőlős területté, a szembe lévő Korcula-szigetét fehérré nyilvánította. Míg Peljesac-on a plavac mali az úr, addig a túloldal két leghíresebb fajtája a posip valamint a grk, de az utóbbi egy másik cikk témája lesz. 

Jelenleg a szárazföld nyúlványán a plavac mali mellé egyre több fehér szőlőt, rukatacot, más néven marastinat ültetnek. Dalmáciában a posip után ez a leggyakoribb fehér fajta, amit gyakorta házasításokra szoktak használni. Amúgy, DNS vizsgálatok bebizonyították, hogy a marastina nem más, mint a malvasia lunga. Ehhez kapcsolódóan még a nyár elején írtam egy igen érdekes cikket a Pécsi Borozóba! ITT.

Mivel eddig még nem volt szerencsém rukatachoz és az első esti orebici sétánkon az egyik borbár kínálatában szembejött velem, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, majd kértem egy pohárral. Borom a félsziget közepéről az Anticevic pincészetben készült, amely borászat nagy szerepet szán a fajtának.

2021 Jidro rukatac

Kesernyés, citrusokkal indít, amiben némi narancshéjas, viaszos vonulat húzódik. Ízeiben ez az olajos, viaszos, mediterrán vonal megmarad, és kesernyés, csonthéjas aromákkal folytatódik. Jó közepes testében savai hamar eltűnnek, ami sajnos a lecsengésére is rányomja bélyeget. Nem rossz bor, de nem is emelkedik ki. Inkább egy tucat fehér mediterrán kategóriába sorolnám. 4+ pont

Felhőszakadás és ragyogó napsütés az Adria partján! Irány Orebic

Utunk negyedik napján ismét autóba ültünk és a 260 km-re lévő Peljesac-félsziget Orebic falujába indultunk. A település neve már pici korom óta a fülemben cseng, ugyanis a nagyszüleim az egykori Jugoszláviában, IBUSZ-szal ott nyaraltak és a nagymamám rengeteget mesélt a falu pálmafáiról, égszínkék tengeréről, a föléjük tornyosuló fehér sziklákról. A spájzban sokáig egy onnan származó tengeri sün vázat rejtegetett, amihez a tüskéi miatt mindig félve nyúltam. Most nekem is megadatott a lehetőség, hogy őseim után én is eljussak arra a csodálatos helyre. 

Kotori-öböl

Úgy gondoltuk, útközben megnézzük Kotort és délután 4 óra körül meg már Orebicben a tengerben lubickolunk. A 260 km nem hangzik olyan soknak, azért autópálya nélkül, falvakkal, dombokkal, kanyarokkal, a korlátozásokkal tűzdelt Jadranska Magistrala-n (Adria tengerpartja mellett haladó út) jó ha 50 km-t meg tudunk tenni óránként, na meg várt minket egy határ, ahol bármi megtörténhet. 

Sajnos az időjós arra a részre már két hete esőt jósolt, a vártak viszont mindent felülmúltak. Eleinte a hegyekben, jó minőségű utakon könnyedén suhantunk, majd Kotorba érve megnyíltak az ég csatornái, amihez egy 25 perces dugó társult. A városlátogatás elúszott, viszont a települést elhagyva némileg csendesedett az idő, majd jó két óra vezetés után az egyik útszéli konobába egy kávéra vetemedtünk. A felhőbe burkolózott öböl látványa azért így sem volt utolsó, az egyre gyakoribb villámok mégis autóba ültettek minket. Jól tettük-e, az már az utókór kérdése, de olyan másfél órás felhőszakadásban volt részünk, amit még lakásból sem szívesen nézünk. Eleinte még 30 km/h-val haladtam, később már 20 km/h-nak is örültem. A szembejövő autók folyamatosan felhordták a vizet, ekkor szinte vakon mentem. Eleinte még csak vízátfolyások keletkeztek, amik idővel 20-30 m hosszú 10 cm mély tóvá nőttek. A legfélőbbek az útszélén lévő közel fél méter mély vízelevező árkok voltak, amiből az átcsapó víz miatt sokszor semmit sem láttam, mindenekfölött, még sárlavinák is keletkeztek. Ha fűtöttünk, a meleg levegőtől trópusi hőséget éreztünk, ha abbahagytuk a szélvédő másodpercek alatt párásodott. Mondhatom csodaszép kotori élményben volt részünk. Korábban föciből tanultam, hogy ez a környék a kontinens legcsapadékosabb vidéke, majd alaposabban utána olvasva megtudtam, a Kotor fölötti hegyekben évi 4000 mm csapadék esik, míg a rekord 7000 mm. 

A határhoz érve a nap ismét kisütött és alig fél óra várakozást követően átjutottunk Horvátországba. A túloldalon 3-4 km hosszú sorral szembesültünk, szóval nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Dubrovnikhoz közeledve a város meglátogatása mellett szavaztunk. Parkolót csak a város szélén találtunk, így a hosszúra nyúlt séta alatt egy másik szemszögből is barátkozhattunk a településsel. Az óváros főbejáratán, a város védőszentje Szent Balázs szobra alatt léptünk be Dubrovnik szívébe. Azt kell mondanom sokkal többet kaptunk, mint reméltünk. 

Dubrovnik

A Trónok harcának forgatása során világhírnévre szert tevő település egy igazi csoda. Az ősi Raguza népe, nem csak hajózásban, hanem építészetben is élen járt, így meg sem kell meglepődni, ha az évszázadok alatt számos nemzet akarta meghódítani. Magyarok,  velenceiek, törökök, habsburgok. A fallal körülvett, félszigetre épült város meredeken emelkedő zegzugos utcái, sikátorai, fehéren tündöklő, virágokkal kirakott házai, templomai, palotái egyedi látványt nyújtottak. Több hasonló települést láttam már az Adria mentén, ehhez mérhetőt azért mégsem. Örök élmény marad. Innen már csak két órára volt Orebic, ahova késő délután értünk. A nap tűzött, a fehérlő sziklák tetején elakadt felhők tanyáztak, kertek meg tele voltak pompázó virágokkal, olajfákkal, pálmákkal, citrusokkal. Olyan, ahogy a nagymamám elmesélte.

Orebic

A következő részben az ország első számú bortermő területére a Dingac dűlőbe tartunk.

Kunci