A mediterrán földi paradicsomában

Reggel 6 órakor csörgött az óra. A fáradtságtól egyszerűen kinyomtam. Egy órával később arra riadtam, hogy éppen most indul a buszom a sziget másik végén található Komižába. Tíz perc alatt összekaptam magam, majd jött a B terv. Stoppolok! Negyven percem maradt a 10 kilométeres távra, de húsz perccel később már a hangulatos kikötőjében sétáltam. Sokan legdalmátabb halászfaluk közé sorolják. Innen már nem jár komp, csak egy helyi cég naponta  egyszer oda-vissza  szállítja Biševo-szigetére az utasokat.

Biševo a horvát szárazföldtől legtávolabb fekvő lakott sziget. A mindössze 15–20 állandó lakosú, édesvíz nélküli földdarabra valószínűleg alig lennének kíváncsiak, ha 1884-ben Eugen von Ransonnet-Villez nem ír a Modra špilja, vagyis a Kék-barlang különleges látványáról. Az ide érkező turisták 90 százalékának ez a fő úti célja. Szállodája nincs, néhány büféje a tengerparton és érintetlen természeti környezete. Már a hajón látszott, hogy bolt híján az ottani lakosok hatalmas bevásárlópakkokkal térnek haza. 

A Kék-barlang tényleg egyedinek számít, engem valahogy mégsem érintett meg. A legszebb arcát 12 körül mutatja, addig meg a fenének sem volt kedve várni. Inkább elindultam felfedezni a szigetet. Azt hiszem, az ott kapott élmények után nem bántam meg a döntésemet. Olyan érintetlen mediterrán világba csöppentem, amelynek szépségétől ma sem tudok szabadulni. Utamat előbb sűrűn benőtt mediterrán fenyvesek uralták, majd jöttek a szőlő és olajfaligetek. A füge és piros virágba öltözött gránátalmafák gyakorta szabadon burjánoztak. Meglepetésemre aszfaltos út vitt fölfelé és mindenfelé rendszám nélküli, rozzant autókat láttam.

A platóján, Poljeban néhány ház fogadott. Korábban ez volt a sziget központja. Itt működik az egyedüli étterem, ahova elektromos autókkal viszik a turistákat. 1961-ig iskola is volt, a fő látványossága pedig az 1050-ben épített, Szent Szilveszter névre keresztelt templom. Az egyik kővel elválasztott kiskertben szokásomhoz híven leszakítottam egy gyönyörű dalmát citromot, majd egy táblára lettem figyelmes. Wine tasting. Szagot fogva elindultam, és 5 perccel később egy házikóhoz értem. Egy öreg bácsi horvátul köszönt rám a teraszról. Mikor a wine tasting szót kiejtettem, a felesége a háttérből beinvitált. A beépített teraszukon leültettek, majd egy saját címkézésű palackból a dalmátok szuperborát plavac malit töltöttek. Közben mögöttem csodálatos kilátás nyílt a tengerre és a Sveti Andrija-szigetre.

Milyen volt a „házi bor”? Közepes testű, erdei bogyós gyümölcsös és fajtajelleges. Nem kifinomult, mégis szinte örömkönnyeket hozott a szemembe. A világ vége után kettővel palackos bort kortyolgatni egy öreg házaspár házában? Kell ennél nagyobb élmény? Vakteszten amúgy 84–85 pontot könnyedén rávágnék, így semmiképpen sem mondanám rossznak. Azt is megtudtam, hogy a szigeten csak ezzel az egy szőlőfajtával foglalkoznak a gazdák.  Ugyan vannak olivafák, de az állandó szél miatt az olajbogyó nem érzi olyan jól magát, ezért csak 2–3 évente van jó termés. 

Ettől még saját olívaolajat is készítenek maguknak. Víz hiányában pedig esővizet összegyűjtve fogyasztanak. Egy óra beszélgetés és három pohár bor elfogyasztása után plavac maliba áztatott aszalt meggyből készült likőrrel is megkínáltak. Közben a lemenő vörös naplementében fotókon a 150 km-re lévő olasz partot mutatták meg. Ezek után a 15 eurós (nem olcsó) palack árát tiszta szívből fizettem ki. 

Innen a sziget sarkába, Gatulába vitt az utam. Idővel a tűlevelű erdők elfogytak, és az áthatolhatatlan, térdig érő macchia vette át a területet. A törpefenyőktől a mirtuszokon át a rozmaringig volt ott minden. Az utóbbi legalább a harmadát tette ki. Ha a helyi lakosok csak a vadon növő rozmaringot összegyűjtenék, rozmaring-nagyhatalomnak kiálthatnák ki magukat. A sziget keskenyedésével egyre vadabb tájon haladtam, mire kiértem a földnyelv csücskére épített földalatti bunkerhez. 

Itt nemcsak asztalok, biciklitartók és a történelemről szóló táblák fogadtak, hanem az egykori katonai bázist is felújították. Még egy távcsövet is kiraktak a közönségnek. Lefelé mozgásérzékelő lámpák gyulladtak ki, amihez az áramot napelemekkel termelik. Közben az egyik folyosón egy sziklába vájt, tenger fölé emelkedő kis teraszon találtam magam. Természetesen se közel, se távol egy teremtett lélekkel sem találkoztam.

 Az élménytől, a látványtól és a tudattól, hogy hol vagyok, egyszerre borzongtam bele. Szinte az Adriai-tenger közepén, egy parányi földdarabon álltam. A sötét kobaltkék színű tenger, a fehér mészkősziklák és a zöld növényzet leírhatatlan élményt nyújtottak. A távolban jól látszott a Balkán-hegység partra meredő sziklavilága, északra és délre pedig legalább 100 km-es körben a dalmát szigetvilág. Hosszú kémlelődés után megakadt a szemem egy helyben maradó, lefelé húzódó felhőcsíkokon. Húsz perc után rájöttem, hogy az olasz partok hegységein megmaradt hófoltok. Nagy valószínűséggel az Appenninek közel 3000 méter magas Monti della Laga Nemzeti Parkjának hegycsúcsai lehetett.

Visszaindultam a sziget északi felén lévő Porat öbölbe. A kis hajónk innen indult vissza. Már felülről is látványos volt, és nagy valószínűleg, az ország egyik legszebb tengerpartjára leltem. A sárgás homok alatt trópusokat idéző türkizkék víz hullámzott. A turizmus azért már megvetette a lábát, az egyetlen működő bárban némi egyszerű ételt, sőt még koktélt is készítettek. Néhány vitorlás ringatózott a vízen és a 200 méter széles parton nem lehetett több húsz embernél. Biztos vagyok benne, hogy a Kék-barlang nem mindennapi élményt nyújtott volna, de az átéltek garantáltan kompenzáltak érte. 

Biševo maga a nyugalom szigete. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék rá. Az utazásom során a trebinjei erős kezdet után feltettem az i a pontot. Szerencsésnek érzem magam, hogy a világ ezen szegletébe is sikerült eljutnom. Nem hiába tartozik az UNESCO Globális Geopark hálózatához.

Kunci

Legendák nyomában III. rész

 

Grgich borászatot elhagyva szép lassan Orebic felé kezdtünk visszacsorogni. Előbb Pijavičino falucskájában a Skaramuca Pincészet borbárjában álltunk meg. A borászat története 1992-re nyúlik vissza, ami mára egy sikertörténetté vált. A rapidnak mondható kóstoló során számos értékes információ birtokába jutottunk. Megtudtuk, hogy  a 90 hektáros Dingac dűlőben 22 hektárjukkal a legnagyobb családi résszel rendelkeznek, sőt a boros palackok címkéire ráírt Plavac név eredetére is fény derült. A félsziget belsejében lévő szőlők többsége is plavac mali, minőségük mégis eltörpül a tenger fölé meredő szőlősoroktól, így az onnan származó alapanyagból készült italt egyszerűen csak Plavacnak hívják. Ezt a termelők a mindennapok kártyázós italának szánják. Itt két Dingac-ot kértünk a poharunkba. 

Skaramuca borbár 

Skaramuca 2018 Elegance Dingac

Picit könnyedebb elegánsabb ízvilággal bír. Amúgy minden a helyén van, a hordó sem túlzó. Az enyhén aszalt szilva, szeder, meggy jegyei mellett, a hordó csokis, borsos fűszereihez némi vanília is társul.  5+ pont

Skaramuca 2017 Dingac Reserve 

Jó potenciállal bíró tartalmas bor. Úgy tömény, hogy még élvezhető is. Igaz, hordózása picit erősebb, amiben a csoki és a borsos fűszerek előre törnek, vaníliából sincsen hiány, a barrique mégsem ül a szeder, fekete ribizli, érett szilva ízein. Egyenletes savgerince jó néhány év érlelést biztosít még a bornak. 6+ pont 

A 15 perces látogatást követően autóba pattantunk és ismét Potomje-ba, a Vinarija Dingac-ba tartottunk. A szamár címkés pincészet borai már nem voltak ismeretlenek, sőt életem talán legszebb tételét a „2012-es Dingac Selection-t” is tőlük kóstoltam. Az 1902 óta fennálló borászatot sokan a Dingac-dűlő jelképének tartják. Azt se feledjük, az egykori Jugoszláviát egy hatalmas állami gazdaságként élte át. Amúgy a borászat egy modern szövetkezetté alakult át, aminek 330 tagja van és összesen 293 hektár szőlővel bírnak. Ennek ellenére a múlt árnyai sajnos meglátszanak. Hatalmas, ósdi tartályai, rozsdás kerítése, egy enyhén feltuningolt szoci TSZ érzetét adta. Nem értem egy ilyen múltú cég miért nem ad a marketingre és a külcsínre.

Vinarija Dingac 2018 Postup

Orebic falucskája előtt fekvő Postup-dűlő a Dingac után 1967-ben Horvátországban másodikként kapott eredetvédelmet. Ugyan a terület a tenger felé néz, borai nagysága mégsem közelítik meg a nagy testvér robusztus karakterét, ettől még hatalmas erő lakozik benne. Azt azért tudni kell, a pincészet termelői az 50 hektáros területből 28,6 hektárt magukénak tudhatnak, míg a Dingac-ból is közel a felét.

Jó közepes test és fűszeres karakter fogad, amihez szilva, szeder, csoki, aszalt meggy aromák párosulnak. Lecsengése szép hosszú, mégis, a Dingac-hoz képest van benne egy szerethető bársonyos vonulat. 6 pont 

Vinarija Dingac 2018 Dingac

Az előzőhöz képest a hordóhasználat, valamint a fűszeres, aszalt gyümölcsös jegyek egy erőteljesebb szintre kapcsoltak. A nagy test mögött dohány, szeder, csoki, némi feketeszeder bújik meg. Hosszú lecsengésű. 6+ pont

Vinarija Dingac 2015 Reserva

Azt hiszem ez az a tétel, amibe az ember visszatenné a dugót és hagyná érlelni. Igaz a 2012-es évjárat minőségét nem éri el, mégis már az első korty után érezni benne az erőt. Egyszerre friss, mégis tömény. Csoki, szeder, dohány, vanília, szilva, aszalt meggy, sok-sok fűszerrel. A fajtára jellemző kesernyés íz ebből sem hiányzik, szóval nem a mindennapok bora került poharamba. Erős 7 pont

Kunci

A legendák nyomában II.

Mivel autóval utaztunk és mindketten szerettünk volna kóstolni, ezért ez a művelet egy kisebb logisztikát igényelt. Igaz, a Toyota benzinnel megy, a horvát törvények 0,5% ezrelék alkoholt engedélyeznek, viszont ha az ember belendül a 2-2,5 dl hamar összeadódik. Tudom, köpni is lehet, de ilyen esetben a jó bor kiköpése mégis csak vétek. Szerencsénkre a legtöbb helyen a kóstoló ingyenes volt, a kapott mennyiség meg 2-3 centnél megállt, amit alapba feleztünk, szóval picit már jobb volt a helyzet. Mindezek tudatában a kívánt pincék számainak látogatását meg kellett nyirbálni, na meg az utolsó pohár bor után a fél órás sétám alatt kaptam két nagy kiflit és fél liter vizet. Két hónap távlatából nyugodtan kijelenthetem, a jogosítványom az óta is nálam van, rendőrrel meg nem találkoztam.

Ennyire azért ne fussunk előre a történetben. A Dingac dűlő után, Trstenikbe a Grgich Pincészetbe igyekeztünk. A borászat alapítója, idén tavasszal a 100. szülinapját ünneplő Mike Grgich, aki a horvát bortermelés egyik nagy ikonja. A szakma alapjait Zágrábban, tanulta majd az akkori rezsim elől előbb Németország, onnan Kanadába, később pedig az USA-ba, Kaliforniába vándorolt. Élete során az apró termetű ember hatalmas dolgokat vitt véghez.  Neve az 1976-os kaliforniai és francia borok vakkóstolóján, a világ valaha volt leghíresebb borversenyén „A Párizsi ítélet kihirdetésekor” vált igazán ismertté, ugyanis az abszolút nyertes 1973-as Chateau Montelena chardonany-t ő készítette, sőt a pincészet résztulajdonosa is volt. Sajnos a Borban az igazság című filmben erről semmit sem mesélnek. Továbbá a 40 évig tartó zinfandel szőlő eredetének kutatása során az ő javaslatára kezdtek el Dalmáciában a plavac mali körül vizsgálódni.  Természetesen az itteni pincéje mellett Kaliforniában is bír egy borászattal, sőt a mai napig ő az amerikai chardonnay koronázatlan királya. Egy cikkben olvastam, a trsteniki pincéjét az egykori horvát elnök Franjo Tudman hatására alapította. A modern, amerikai stílust képviselő borászat, a pici falu elején, a meredeken leereszkedő út egyik kanyarjába épült, ahol már csak a panoráma miatt is megáll az arra igyekvő turista. Meglepő, mégis impozáns volt a számomra, hogy három bor kóstolható, amiből a rozé a tengerentúlról érkezett. Természetesen mi a helyi italokra voltunk kíváncsiak, így egy posip, majd egy plavac mali került a poharunkba. Azzal gondolom nem mondok újat, ha a borok amerikai ízlésre hangolva készültek.

Posip 2021

Korculáról származó fehér fajta alapanyagát is ugyanazon a szigeten szüretelték. A 14% alkoholt tartalmazó borhoz egy közepesen erős hordóhasználat párosul. 20%-ban 6 hónapot kishordóban érlelik, 80% reduktív, majd még legalább fél évet pihentetik a palackban. Citrusos, pirítós, fehér gyümölcsös aromavilággal bír. Az alma és körte aromáin a fás, fűszeres, enyhén vaníliás jelleg eluralkodik. Igaz a számat kitölti, de az erőteljesebb savgerince miatt némileg veszít az értékéből, nem beszélve a rövidebb lecsengésében lévő csonthéjasoknál tapasztalt enyhén keserű ízről. 5+ pont

Plavac Mali 2019

A szőlő alapanyag a trstenik körüli ültetvényekből, valamint a Dingac-ból származik. A 15 hónapot barrique-ban töltött bor még két évet palackban pihen, míg a piacra dobják. A fajtát és a természeti környezetet ismerve kell ez az idő.  Illatában elsőre a fűszeres érzet kap el, ami mögött gyönyörűen jönnek a gyümölcsös jegyek. Bors, fekete szeder, fekete ribizli, érett szilva, némi kávéval egészül ki. A közepes teste meglepő, amiben tanninjai még enyhén húznak. Az előbb ábrázolt fekete bogyós gyümölcsök némi vaníliával és étcsokival kiegészülve szépen benne vannak. Inkább egy elegáns vonal, ami még érhetne. 6 pont

Be kell vallanom, a 2x0,5 dl bor 10 eurós árát picit túltolták, de a tény, hogy kinél és milyen helyen tartózkodtunk, az maga volt az élmény. Így indult a Dingac kóstolónk. Ez még csak a bemelegítő volt, szóval a továbbiakba is tartsatok velem.

 

Kunci

A legendák nyomában I.

Minden két évvel ezelőtt kezdődött, mikor egy hirtelen felindulás után autóba ültünk és a horvátországi a Makarska-riviéra déli részén fekvő Zaostrogig meg sem álltunk. Ugyan a falu nem a szépségéről híres, a szállásunk sem állt a TOP lista élén, a teraszunkról viszont pazar kilátás nyílt a tenger szigeteire, a hely mediterrán természeti kincsei pedig leírhatatlanul szépek voltak. Az ottani borokat tanulmányozva szereztem tudomást a szemben lévő Peljesac-félsziget Dingac dűlőjének jelentőségéről, másrészt az alig néhány km-re lévő Hvar-sziget egyik nagynevű pincészetének, Ivan Dolac dűlőn termett plavac mali bora, mély benyomást tett rám. Itt!

Peljesac-félsziget

Közben egymást követték az események. Számos Dingac került a poharamba, egyre többet foglalkoztam az ex jugoszláv borokkal, így jött az orebici nyaralásunk ötlete. A Peljesac-félsziget nyugati csücskében lévő falucska alig 20 km-re fekszik a Dingac-tól, ami több dologról is híres. A tenger fölé meredeken emelkedő, mindössze 90 hektáros területet, 1961-ben az egykori Jugoszlávia első eredet védett dűlőjévé nyilvánították, nem beszélve szőlőfajtájáról, a plavac mali-ról, ami egyenes leszármazottja a crljenak kastelanski-nak, vagyis a zinfandelnek. Itt.

Orebic-et elhagyva kanyargós hegyvidéki utakon 25 perc alatt érkeztünk el a 260 méter magasan fekvő, hegyekkel körülvett Potomje-be. Onnan előbb egy 400 m hosszú, szűkre szabott alagúton, majd egy igazán technikás, alig 3 km-es szerpentinen leereszkedve jutottunk le a szőlősorokhoz. A keskeny aszfaltcsíkon nem volt annyira nehéz vezetni, a szembe forgalom mégis problémát okozott. Több alkalommal centiken múlt a másik autó tükre és a szakadék melletti útpadka becélzása. Azért ennek is örülhettünk, hiszen az alagút csak 1976-óta létezik. Előtte a szőlő és olajfa ültetvényeket egy 400 m magasra felkúszó hágón át gyalog közelíthették meg a termelők, a terheket meg szamarak cipelték. Ez különösen a szüretek során volt jelentős, mikor a szőlővel megpakolt kosarakat az alkalmanként magát megmakacsoló segítőtársak hordták. Ebből már sejteni lehet, hogy a terület jelképe a málhával megpakolt szamár. 

Dingac alagút

A tengerpartra leérve üdülőkkel, apartman házakkal tűzdelt tündéri nyaralóhelyet találtunk, a szőlősorokon végignézve meg kellett dörzsölnünk a szemünket. Nem akartunk hinni a látványnak. Míg nálunk a leghíresebb dűlőink, Kopár, Öreg Király, Nagy-Eged katonás rendben állnak, az ottani 70-80 cm magas szőlőtőkék egy áthatolhatatlan dzsungelt képeztek. Bevallom, a káosz kérdése máig mozgatja fantáziám, miértjére a borkóstolók közben mégsem mertünk rákérdezni, nehogy valaki lelkébe gázoljunk. Más mediterrán vidékeken láttam már földön ülő tőkéket, ilyet meg csak akkor, mikor a gazda pusztulni hagyja birtokát.

Dingac

Elmesélések alapján olyan jó adottságokkal rendelkezik a terület, hogy optimális esetben évi 1-2 kénnel való permetezés is elég. A délre néző kavicsos szőlősorokban a legmelegebb nyári napokon sivatagi meleg honol sőt, egyes beszámolók alapján az extrém karbonátos kőzetet a filoxéra sem igazán kedvelte, így 150-200 éves szőlőtőkék sem egyediek. Mivel a pincészetek a félsziget belsejében lapulnak, ezért hamar tovább álltunk, noha a gyönyörű tengerpart fürdésre csábított minket. Mi végül, mégis a borokat választottuk és elsőként egy olyan legendát látogattunk meg, akire méltán büszke lehet a horvát nép!

Fehér szőlő a balkáni tanninbombák közt

 

Anno Tito rezsimje a dalmáciai Peljesac-félszigetet kékszőlős területté, a szembe lévő Korcula-szigetét fehérré nyilvánította. Míg Peljesac-on a plavac mali az úr, addig a túloldal két leghíresebb fajtája a posip valamint a grk, de az utóbbi egy másik cikk témája lesz. 

Jelenleg a szárazföld nyúlványán a plavac mali mellé egyre több fehér szőlőt, rukatacot, más néven marastinat ültetnek. Dalmáciában a posip után ez a leggyakoribb fehér fajta, amit gyakorta házasításokra szoktak használni. Amúgy, DNS vizsgálatok bebizonyították, hogy a marastina nem más, mint a malvasia lunga. Ehhez kapcsolódóan még a nyár elején írtam egy igen érdekes cikket a Pécsi Borozóba! ITT.

Mivel eddig még nem volt szerencsém rukatachoz és az első esti orebici sétánkon az egyik borbár kínálatában szembejött velem, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, majd kértem egy pohárral. Borom a félsziget közepéről az Anticevic pincészetben készült, amely borászat nagy szerepet szán a fajtának.

2021 Jidro rukatac

Kesernyés, citrusokkal indít, amiben némi narancshéjas, viaszos vonulat húzódik. Ízeiben ez az olajos, viaszos, mediterrán vonal megmarad, és kesernyés, csonthéjas aromákkal folytatódik. Jó közepes testében savai hamar eltűnnek, ami sajnos a lecsengésére is rányomja bélyeget. Nem rossz bor, de nem is emelkedik ki. Inkább egy tucat fehér mediterrán kategóriába sorolnám. 4+ pont