A farkasodúban! Bosznia-Hercegovina legjobb borászatában!

 

A Vukoje borászattal 2023-ban, a Neretva-völgyének egyik benzinkútján találkoztam először. Tankolás közben megakadt a szemem néhány borospalackon, és az egyiket gondolkodás nélkül megvásároltam. Az otthoni megbontásakor jött a meglepetés itt. Ennek kapcsán olvastam Trebinje városáról, amely hamar belopta magát a szívembe. Most itt vagyok, és az álom szerelemmé vált. 

A helyi borkészítés története egészen a rómaiakig vezethető vissza, amit az oszmán uralom súlyosan károsított. Modern kori fellendülése a 19. század második felében, az Osztrák–Magyar Monarchiához való csatlakozást követően indult el. Ehhez mi magyarok is jelentősen hozzájárultunk, ugyanis hazai szakemberek szelektálták ki azt a žilavkát, amelyet később a bécsi nagyurak szívesen kortyolgattak mulatozásaik során. A szinte fekete színű vranac (helyi jelentése: fekete ló) már csak hab a tortán. Be kell vallanom, ennél komplexebb szőlőfajtával még nem találkoztam. Minden benne van, amitől egy bor egyedivé, naggyá válik. A keleti fűszerek, az északi savak, a mediterrán nagy test és a nyugaton elvárt hosszú érlelhetőség. 

Bosznia-Hercegovina sem elsősorban borairól vált híressé, az 1982-ben alapított Vukoje ( vuk: jelentése farkas) pincészet mégis nemzetközi hírnévre tett szert. A 28 hektáros birtok nemcsak a boraival hódította meg a világot, hanem a 2,5 hektáros olajfaültetvényéről származó olívaolajjal is.

Mivel a szállásomra négy órára voltam bejelentkezve, a kiadós ćevapčići után a tűző napsütésben lábbusszal indultam útnak a város szélén található Vukoje Podrumi felé. A két részből álló pincészet igazi szentélyét a város fölé emelkedő dombra építették, ám az aznap zárva tartott, ezért a Zasad Polje szőlőültetvényei mellett működő lepárlóhoz és olajmalomhoz tartottam. A húszkilós hátizsákommal rendesen megsínylettem az utat. Mire odaértem, az arcomon patakokban folyt a víz. Többször erőteljesen elgondolkodtam azon, megmártózzak-e a mellettem folyó Trebinjica jéghideg vizében Odaérve a nyitott ajtó mellett működő légkondicionáló megváltásként hatott. Elöl-hátul sötét voltam az izzadságtól, a kulacsomból pedig másodpercek alatt teve módjára szivattyúztam fel fél liter vizet. Nem találtam senkit, ezért leültem egy karosszékbe, és az asztalon heverő, egy egykori jugoszláv államok pincészeteit bemutató könyvet kezdtem lapozgatni. Ekkor döbbentem rá, az elmúlt néhány évben mennyi borászatot ismertem meg ebből a csodálatos régióból. Mikor a kolléga megjelent néhány szó beszélgetés után már töltötte is az első tételt.

A Balkán muskotályos fajtájával egy 2025-ös tamjanikával indítottam a sort. A világos szín mögött az musktályos úgy uralkodik, hogy nem nyomja el a citrusos, zöldalmás, körtés enyhén narancsos, illatvilágát. Kortyában is szépen visszaköszönnek az illataromái. -6 pont 

A zilavkát nem hiába tartják a helyi fehérborok sztárjának. A 2025-ös évjáratában a friss citrusok mögött fehérgyümölcsös aromák sorakoznak, amik zöldes reflexekkel és lime-mal vannak megtoldva. Savai szépen belesimulnak a közepes citrusos, zöldalmás, virágos testébe amely idővel neutrálissá válik. Egy olyan gyönyörű bor, amit én is a bécsi nagyurak mellett én is kortyolgatnék. 6 pont 

2020 Tribunia. A cabernet sauvignon, merlot, syrah házasítása szinte kiugrik a pohárból. A sötét színe is impozáns, az illata pedig lenyűgöző. Meggy, szeder, csoki, szilva, szeder, feketebors. A hordó nem uralkodik, inkább a fekete erdei gyümölcsök lépnek előtérbe. A gyönyörű savgerince mellett a fűszerei  teszik játékossá és fiatalossá. Nagyon összhangban van. Hosszú lecsengésű. Egy igazi mestermű. 7 pont 

A vranac a környék igazi vörös sztárja. Ez még csak az alap változat, de már a fűszeres illata is majd kiugrik a pohárból. Fekete ribizli, értett meggy, szeder, csoki, feketebors. A nyelvemen az gyönyörű savgerince mellett a feketeribizli és az aszalt meggy uralkodik, amely csokival van körbefonva az ízlelőbimbóimon a fűszerek pedig szinte táncolnak. Gyönyörű elegáns bor. -7 pont 

A tikkasztó meleg csak fokozódott én meg némi alkoholgőzös lehelettel a szállásom felé indultam. Még egy pillanatra benéztem a szőlők és olajfaligetek közé, ahol bégető birkák társaságába futottam. Egyszerre trágyázták, nyírták a füvet a húsuk pedig ízletes. 

Az idő még melegebbé vált és egy órámba telt, mire legyűrtem a közel öt kilométeres távot. Ekkor pillantottam meg először a város jelképévé vált kőhidat, amelyet 1574-ben a nagyvezír, Mehmed-paša Sokolović elesett fia emlékére építettek. A híd korábban fontos kereskedelmi útvonalként szolgált Dubrovnik felé, sokan pedig a híres Mostari- híd kistestvérének tartják. Érdekesség, hogy az 1960-as években a folyó felduzzasztásával két évre teljesen víz alá került. Megmentése érdekében leengedték a tározót, majd néhány kilométerrel lejjebb, a város szélén építették újjá. A szállásomra érve hangos dörrenésre lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, és sötét fellegek csatározását láttam a fölém tornyosuló hegyek között. Szerencsére, csak néhány csepp eső hullott a településre. 

Este még összeszedtem a maradék erőmet, és nyakamba vettem a várost. Hétfő este ellenére hétvégébe illő, kisvárosi hangulat fogadott. A tinédzser lányok kicsinosítva, csoportokba verődve sétáltak, a bárok tele voltak beszélgető emberekkel, a gyerekek pedig önfeledten futkároztak a téren. Nem volt tömegnyomor, mégis pezsgett és egy különleges hangulatot árasztott. Csak hosszabb szemlélődés után jöttem rá, hogy nem a turisták, hanem a helyiek töltik meg a főteret. Ez mindent elárul a helyi szokásokról. Van itt, szerb, muszlim, katolikus, ortodox, mediterrán életérzés, ráadásul mindez Bosznia-Hercegovinában. 

Kunci

Indulás az ex-jugoszláv bortúrára!

 

Már öt órája úton vagyok, és Nagykanizsán egy krémes mellett várom a csatlakozásom. Igen hosszú éjszaka áll előttem, a gondolatok pedig folyamatosan kavarognak bennem! Milyen időm lesz, milyen nehézségek, megpróbáltatások, élmények várnak rám? Tényleg annyira hideg a tenger, jó borokat fogok kóstolni? 

Ismét ex-jugoszláv bortúrára indultam. Az évek során valahogy beleszerettem ebbe a régióba, és folyamatosan visszavágyom. Már fiatal koromban is nagyon vonzottak a „kopott nyugatról” szóló jugoszláv történetek, amelyek megélése a koromnál fogva elmaradt. Ugyan Jugoszlávia szétesésével a tagországok folyamatosan vetkőzik le az egykori szocialista rezsim maradványait, múltjukat mégsem tudják teljesen elkendőzni. Szlovéniától délnek haladva egyre jobban fokozódik a balkáni hangulat. Ezt a horvátok a kulturális örökségeikkel tűzdelt gyönyörű tengerpartjaik mediterrán életérzésével kiválóan kozmetikázzák, laza életvitelük azért hamar lehúzza róluk a leplet. Bosznia-Hercegovina, Dél-Szerbia, Észak-Macedónia pedig átvezető a Közel-Kelet misztikus világába.

Az ötszáz éves török uralom erőteljesen megalapozta e régió arculatát. Az európai normák folyamatos eltűnésével vadkeleti hangulat fokozódásával egyedi időutazáson vehetünk részt. A guggolós WC-ken át a közlekedési morálon, a számomra olvashatatlan cirill betűkön keresztül az úton kószáló kecskecsordákig szinte bármibe belefuthatunk. Ez a kalandos életérzés szinte megunhatatlan számomra. Ezt színesíti az ortodox és a muszlim vallások harca, amiből időnként a katolikusok is kiveszik a részüket. Még csak a jéghegy csúcsán megcsillanó cseppeket említettem meg erről a különleges világról, a következő cikksorozatomban néhány mozzanatot mégis megpróbálok átadni az átélt élményekből és tapasztalatokból.

Split

Éjszakai buszjáratokkal, zágrábi és spliti átszállással Dubrovnikba tartottam. A horvátok második legnagyobb városába fél négykor érve szürreális élmények fogadtak. A csapatokba verődött nemzetközi ifjúság kóborolt az utcákon. A kebabos 4-kor zárt, az első pekarák (pékségek) pedig nyitásra készülődtek. Mivel a vasút-, busz és hajóállomás egyből az óváros szájában fekszik, éjszakai városlátogatásra indultam. Turisták nélkül, félhomályban egyedi élmény volt korzózni az ősi római és középkori falak között. Sok negatív hangulatú véleményt hallottam a városról, mégis pozitívan hatott rám. 

Peljesac-híd

A négyórás út Dubrovnikba már szenvedés volt. Közel egy órát köröztünk a Neretva pókhálószerűen becsatornázott deltájában, amire Ploče bizar szocialista panelházai albán feelingként mutatkoztak be. A tengerpart fölött kígyózó Jadranska Magistraléról nyíló látvány azonban hamar feledtette a kommunista múlt örökségét. Előbb áthaladtunk a bosznia-hercegovinai korridort elkerülő Pelješac-hídon, ott megcsodáltam Komarna új telepítésű szőlőit, majd 9 óra körül a Dubrovnik szélén kikötő óriási óceánjárókat. Innen már csak magamra számíthattam a 30 kilométerre lévő Trebinjébe való utazás során. Politikai okok miatt megszüntették a két település között a tömegközlekedést. Egy helyi busz még elvitt 5 kilométert, majd a szerpentinen a régi, jól bevált stoppos módszerhez folyamodtam. Szerencsémre öt perccel később egy Eszék mellől származó, magyar vezetéknevű, horvát anyanyelvű, Dubrovnikban élő srác vitt magával, aki Trebinjébe tartott a barátaihoz. A határon pillanatok alatt, ellenőrzés nélkül átsuhantunk, és 25 perccel később már vígan sétáltam a hangulatos kisvárosban. 

Trebinje

Sok helyen jártam már az életem során, de ennyire multikulturális helyen talán még nem. Bosznia-Hercegovina délkeleti csücskében fekvő Trebinje több mint egy gyöngyszem! Szubmediterrán klímáját egyes isztriai települések is megirigyelhetnék. A felkopaszodott hegyei varázslatosan merednek a Trebišnjica folyó által átszelt városkára, és a múlt korai egymásra rétegződve, lépésről lépésre fedezhetők fel. Voltak itt törökök, Habsburgok, szocializmus, ma pedig úgy tartozik Bosznia-Hercegovinához, hogy mindenütt szerb zászlók lógnak. Olajfák, pálmák és mocsári ciprusok váltják egymást, mégis a Ferenc József idejéből megmaradt hatalmas platánfáikra a legbüszkébbek. A szerbekhez mérten hétköznap délelőtt 11-kor a fél város vígan kávézik a főutcán. Nem lüktet, inkább andalgóan mozgalmas élettel bír a 25 000 fős település. Míg a többség a sokadik kávéját fogyasztotta, 11 órakor megrendeltem az első ćevapčićimet, hogy az éjszakai utazást követően a 30 fokos melegben jobban bírjam a rám váró kóstolások megpróbáltatásait. 

 Erről már csak a következő cikkben olvashattok. 

Kunci

Irány Porto!

 

Néhány órája Portoban egy feketévé főtt bica koffeinbombával indítottam a reggelem, most pedig a Madridban a reptéren várom a budapesti csatlakozásom. A laptopom felett görnyedve bámulom a le- és felszálló gépeket, közben megpróbálom feldolgozni az elmúlt 100 óra történéseit. Élményeim szinte filmszalagként pörögnek a fejemben. Ebben volt repülés, hajózás, borozás, ínycsiklandó ételek, háborgó óceánpart amit Porto késő őszi szeszélyes időjárása tett kalandossá. Közel két évtizedig készültem a kontinens ezen régiójába, most végre összejött, és utólag kijelenthetem, a hosszú várakozás az ott töltött idő minden percét megérte. 

2025. november 22-én hajnalban, erőteljes havazás közepette indultunk útnak. Miután a gépmadárral elrugaszkodtunk Ferihegyről, az idő hamar kegyessé vált hozzánk, majd a magasból megpillanthattuk a Comoi-tavat, a Lago Maggiore-t, a Mont Blanc-t, Lyont, és San Sebastiant. Érdekességként jegyzem meg, hogy 16 évvel ezelőtt az első repülőutam Portugáliához tartozó Madeirára vezetett, a szárazföldi anyaországba viszont most utaztam először tartottam.

Mielőtt bárki kellemes, meleg mediterrán kalandra gondolna, gyorsan lehűteném a kedélyeit. A délutáni megérkezésünkkor a felhőbe burkolózott ég 12 fokkal fogadott, amely hajnalra 6–7 fokra csökkent. Ettől függetlenül ebben a környezetben nagyon szépen gyökeret eresztenek a pálmák, leanderek, olajfák, sőt, még az eukaliptuszok is. Az ottlétünk során részünk volt ködben, viharos szélben, felhőszakadásban, szerencsére azért a ragyogó napsütésből is kivettük a részünket. Az igazán megdöbbentő azonban a lakások fűtésében rejlett. Központi fűtés hiányában gyakran klímával vagy elektromos kályhával fűtenek, amelyek hatásfoka nem a hazai komforthoz van kalibrálva. Szállásunkon a légkondi inkább hűtött, mint fűtött, elektromos kályha nem volt, na de mindegy, nem egy fűtetlen szobába mentünk ücsörögni, a 16–17 fokban viszont nagyon jól lehetett aludni. Ne feledjük, hogy a régió éghajlatát az óceán felől érkező nedves és az Ibériai-félsziget felől érkező kontinentális hatások egyaránt befolyásolják. 

Elsősorban a bor szeretete hozott minket ebbe a városba, de Portót és a portugál életérzést sem szabad szó nélkül hagyni. Az utóbbival már a gép landolásától kezdve egyből elkezdtünk ismerkedni. Előbb egy villamosszerű metróra pattantunk, a belvárosba érve pedig betértünk az első szimpatikusnak látszó kávézó, bár, étterem keverékébe. Valami igazán helyit szerettünk volna átélni, ahol a mindennapok pillanataival, ízeivel szembesülünk. Ez olyannyira átjött, hogy két nappal később már mosolyogva fogadtak minket. Örömünkben aperitifként portói borral koccintottunk, majd a nemzeti ételüket, a bacalhaust, tőkehalat rendeltünk, amit Super Bock sörrel kísértünk. A késői ebédünk elfogyasztása után ránk is sötétedett. A dimbes-dombos, sikátoros utcák között hamar leértünk a Duero partjára, ahol végre megpillanthattam a város egyik jelképét, az Eiffel egyik tanítványa által tervezett Ponte Dom Luís hidat, és a túlparton lévő Vila Nova de Gaia világhírű borászatait. Besötétedés után még élveztük a folyóparti promenád esti mozgalmas életét, ahonnét megfáradva már csak a szállásunkra vezetett az utunk, ahol hamar ágyba zuhantunk. 

Kunci

A téli Barcelonában

 

2024 januárjában a párommal egy barcelonai utazás mellett döntöttünk. Egyikünk sem járt még a katalán fővárosban és arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen a mediterrán tél. Kis autónkkal éjszaka fél 4-kor, -10 fokban indultunk Szegedről Ferihegyre, onnét pedig hatalmas gépmadár vitt minket Spanyolország második legnagyobb városába. A 21. század gyors közlekedési vívmányainak köszönhetően 10 órakor már egy másik világban találtuk magunkat. 

A reptérről előbb vonattal, majd metróval mentünk be a város szívében fekvő, az 1888-as világkiállításra épült Arc de Triomf kapujához. A vörös téglákkal díszített, spanyol, iszlám stílusjegyekkel bíró épületen átlépve egy pálmafákkal szegélyezett, életteli, autómentes utcába csöppentünk, ahol sétáló családok, párok, művészek, futkározó gyerekek élvezték a tavaszias hangulatot árasztó napsütést. A promenád végén lévő Ciutadella Parkba belépve úgy éreztük, mintha az édenkertbe érkeztünk volna meg. Virágzott a japánbirs, mandarinoktól, narancsoktól roskadoztak a citrusfák és az egyik fűtetlen pálmaházban a trópusi növények mellett ananászt is megcsodálhattunk. A hangulatot még tovább fokozták a kis tavon csónakázó fiatalok, a köztük úszkáló vadludak, az i-re a pontot pedig egy kör alakú színpadon latin táncot járó társaság rakta. Itt a hőmérő higanypálcáját nem tudtuk pontosan beazonosítani, viszont a reggeli zimankó után vígan pulóverben flangáltunk. Ekkorra már az idő lassan dél felé közeledett és a mi biológiai óránk sem bírta tovább, ezért a napfényes jacht és vitorlás kikötő egyik éttermében töltöttük meg éhes gyomrunkat. 

Ilyen élményekkel köszöntött minket Barcelona, aminek az egyedisége a múltjában, jelenében, gasztronómiájában, építészetében, lakosainak ibériai virtusában, mediterrán klímájában rejlik. Kétszer rendeztek itt világkiállítást (1888, 1929), egyszer olimpiát (1992), nem feledve egykori művészeit, Gaudít, Picassot, világhíres focicsapatát. A város ritmusa, szépsége, lépésről-lépésre csodákat tartogat számunkra. Egy olyan hely, ami könnyedén egy hétre is magába szippanthat minket, de nekünk csak négy napunk maradt ráadásul, egyszer még a város határait is elhagytuk.

Kunci

Barcelona csoki utcájában

 

Még az első nap, a szállásunk elfoglalása után, belevetettük magunkat az esti Barcelonába. Hiába írtunk januárt, ez a mediterrán életérzésen semmit sem változtatott. Az emberek 6-7 óra körül beindultak és mindenfele tömött sorokkal találkoztunk. 

La Rambla

- Kérdezném, ha most is majd teltházas nyüzsgés van, akkor mi lehet turista szezonban?

Előbb a híres sétálóutcájával, a La Rambla-val barátkoztunk, ahol gázmelegítőkkel ellátott, sátor alá bevitt éttermek, souvenir és fagyi árusok vártak minket. Számomra az utóbbi elég hihetetlen volt, mégis csak a tél közepét tapostuk. Meglepetésünkre voltak olyanok, akik sorba álltak a hideg tölcséresért. Ezt követően befordultunk a város egyik legősibb, zegzugos részébe, a Gótikus negyedbe, aminek alapjait Barcino néven a rómaiak tették le. Állítólag, még egy római falmaradvány is fellelhető. A sikátorokkal teli sötét utcákban nyüzsgő, élettel teli világot találtunk. Szinte minden kapualj alatt ajándék és művészeti boltok, tapas bárok, sonkások, sörözők sorakoztak. Ugyan nem vagyok a művészetek, építészetek nagy rajongója, a magasba meredő, gyakorta sötétbe boruló, díszített homlokzatokat mégis megcsodáltam. Ekkor már éreztük, hogy a következő napokban Barcelona rengeteg érdekességet fog még nekünk tartogatni.

A Carrer Petritxol-ba, a „Csoki utcába” tartottunk. Még az út tervezése során párom felfedezte ezt a helyet, ami sokak szerint a város legautentikusabb utcája, szóval vétek lett volna kihagyni. Sajnos, nevének eredete a mai napig tisztázatlan, mivel több mint 500 éve, a csokoládé megjelenése előtt is így hívták. Valószínűleg egy ott lakó férfiról kapta. Egy biztos, a 17. században már megalakultak az első xocolateries-ek, csokoládémanufaktúrák, az évszázadok során, pedig a művészek is egyre-másra birtokba kezdték venni. Számos galériája közül a Sara Parés 1884 óta működik, amiben 1901-ben Pablo Picasso megtartotta első kiállítását. Az utca külön érdekessége, hogy 1959-ben, Barcelonában elsőként ott szedték fel a járdákat és tiltották ki az autóforgalmat. 

Granja La Pallaresa

Mi, az 1947-ben nyílt autentikus Granja La Pallaresa-ba tértünk be churros-t enni. A churros egy közkedvelt spanyol, olajban sütött, égetett tésztaféle, amit sűrű forró csokiba mártanak. Ugyan, az ensaimada (kelt tésztából készült péksüti) választéka is nagy volt, a vendégek többsége mégis, az autentikus churros, forró csoki párost rendelte. A tömött helyen a magasba emelt tálcákkal a pincérek játszi könnyedséggel manővereztek a fülsüketítően trécselő asztaltársaságok között. Itt rendesen beleszimatolhattunk a helyi életérzésébe. Az lehet, hogy a város első számú ilyen helye, a pultost mégsem zavarták a modern gasztronómia szabályai. A 10-15 cm hosszú tésztákat kávéscsésze alátétre pakolta, majd a csészébe egy hatalmas fazékból merőkanállal merte a mindenfelé folyó, sűrű masszát. Ebből a csészénk oldalára is bőven került. Meglepetésünkre, nem volt édes, mégis szinte a rosszullétig telített minket. Igazi, maradandó élményben volt részünk. Folyt köv.

Kunci

Télből a tavaszba! Indulás Barcelonába!

 

Január 14-én éjszaka kinn röpködtek a mínuszok, az autónkra vastag dér rakódott, az óránk pedig fél háromkor csörgött. Mindezek ellenére, a kötelező kávénk után szemünkből hamar elszállt az álom. Tudtuk, néhány órával később, egy kedvesebb klíma és egy új világ fogad minket. A katalánok fővárosába, Barcelonába indultunk.

Reggeli fényáradat és a Balaton

Kis kocsinkkal az éjszakai sötétségben szinte faltuk a kilométereket. Ferihegyre érve a becsekkolás olajozottan működött, így a beszállás előtt picit szusszanni tudtunk a rapid reggelt követően. Épp csak elrugaszkodtunk a nagy gépmadárral, alattunk a Balaton körvonala rajzolódott ki, miközben a felkelő Nap első fényei kékes, lilás, narancsos árnyalatba borították az eget. Csodásabb kezdetet nem is remélhettünk volna. Sajnos, innentől a landolás pillanatáig a felhők vették át az uralmat, azért az utolsó percekben mégis, néhány képkockát megpillanthattunk a Földközi-tenger aprónak látszódó, fehérre festett tarajos hullámaiból. A reptéren viszonylag gyorsan átverekedtük magunkat és egy HÉV szerű elővárosi vonattal indultunk az ismeretlenbe, amit később, a sűrűn átszőtt metróhálózatra cseréltünk. 11.80 Euróért egy olyan tízes gyűjtőt vásároltunk, amiből egy jegyet maximum háromszori átszállással, 75 percig használhattunk. Minden elektronikusan működött. A kapuknál egyszerűen csak csippantani kellett, majd mehettünk. Az ottlétünk alatt a város tömegközlekedéséből egyedül a földalattit vettük igénybe, de ez is bőven elég volt. 12 vonalának, 166 km-én, 198 megállót számolhatunk össze. Halkan említeném, a fővárosunk metrójának 39,4 km-én, 52 állomás található. 

Arc de Triomf

A föld alá merülve ért minket az első kisebb sokk! Úgy éreztük, mintha egy Európán túli harmadik világi országba csöppentünk volna. Az egykori gyarmatokról valamint, az arab, fekete afrikai országokból bevándorolt népek keveredése hirtelen meghökkentett mindkettőnket. Félni nem féltünk, az olvasottak, hallottak alapján a tolvajok elleni félsz mégis gyorsan óvatosságra intett minket. Ez akkor csúcsosodott ki, mikor egy gyerekseregből álló arab család egyik lurkója nyúlkálni kezdett a kabátzsebem felé. Szerencsénkre figyelmes anyuka hamar kapcsolt és bocsánatot kérve húzta el a fiát. Az öt napunk alatt más incidens nem történt velünk, a kultúrsokk akklimatizálódását pedig hamar megugrottuk. A másik érdekesség a metró alagút mennyezetén rögzített sín, ahonnét az áramszedők a számukra fontos energiát nyerik. 

A városlátogatást a Ciutadella Park előtt lévő, a párizsi Diadalívhez hasonlító, Arc de Triomf kapuján áthaladva kezdtük. Ott, egy autómentes, művészekkel, gyerekzsivajjal teli, pálmafákkal szegélyezett, napsütötte sétálóutcán találtuk magunkat.  Az utca végén lévő park egyszerűen maga volt az édenkert. Épp csak január derekát karcoltuk, a szabadban virágzott a japánbirs, narancsok, mandarinok sárgállottak a fákon sőt, fűtetlen pálmaházban egy pici ananászt is felfedeztünk. Fiatal párok csónakáztak a kis tavon, vadludak úszkáltak a vízben, a helyiek meg egy kör alakú színpadon latin táncot roptak. Ekkor már delet kongattak, gyomrunk biológiai órája sem bírta tovább. Levonultunk a kikötőbe, ahol az egyik étteremben kalóriával vérteztük fel magunkat, utána pedig sütkéreztünk a ringó vitorlások mellet egy padon. 

Barcelona Aquarium

A tumultus elkerülése miatt belépőjegyeinket előre, online vásároltuk, így mire kettőt ütött az óra, átléptük az tengeri akvárium bejáratát. Ott, egy olyan víz alatti világ várt ránk, aminek látványát hosszú lenne felsorolni. Többek közt láttunk mini cápakeltetőt, több méteres kifejlett példányait, murénát, ráját, tokhalat, csikóhalat. A legnagyobb show-t talán a magukat produkáló pingvinek adták. A látogatás végeztével már eléggé megpilledtünk. Ne feledjük, fél három óta talpon voltunk, így a szállásunkra utaztunk, hogy némi pihenő után belevessük magunkat az esti Barcelonába és az első borkóstolóba. Folyt köv.

Kunci

Egy syrah Új-Zélandról!

 

Még 2017 januárjában, egy új-zélandi körutazás keretében jutottam el a Napier városát körbeölelő Hawke’s Bay borvidékére. Való igaz, Ausztráliában még nem jártam, de az élmények sorozata az ugráló erszényesek földjén forgatott filmek hatását adták. Kenguruk, koalák azért nem voltak, viszont mindenfelé eukaliptusz fák sorakoztak. A Csendes-óceán felől áramló szél állandón forgatta a szőlősorok fölé tornyosuló szélkerekeket, a nap vakítóan tűzött, meg sem említve a kiszáradt domboldalakat, a könnyűszerkezetű, modern, újvilági stílusú pincészeteket. Azt se feledjük, az ország egyik legnaposabb területén, az év legmelegebb időszakában kirándultunk arra. Az ózonlyukon átsuhanó napsugarak hamar pecsenyére sütöttek minket, szóval a naptej kötelező tartozékunknak számított. A 30 fokos melegben sistergő szaharai meleget éreztünk, a szűnni nem akadó légmozgás mégis libabőrössé tette a bőrünket. Az ottani élményeimet a mai napig nehéz leírni. Egyszerre volt gyönyörű és rideg. 

Ilyen emlékek jutnak eszembe a szigetország második legnagyobb, valamint a világ második legkeletibb borvidékéről, Hawke’s Bay-ről. A 4786 hektár területe azért eltörpül, a több mint ötször akkora, az ország szőlőültetvényeinek majd 80%-át birtokló Marlborough mellett.

Ugyan itt is sok sauvignon blanc terem, a chardonnay 1060 hektárjával mégis átvette az uralmat, a vörösek közül pedig a 975 hektáron termesztett merlot-nak adnak a legnagyobb bizalmat. Van még egy szőlőfajta, ami szép csendesen, utat tör magának. Ez a syrah. Mindössze 343 hektáron van jelen, mégis az ország 10 tőkéjéből 8 itt eresztett gyökeret. A nagy testvér ausztrál shiraz-oknál jóval vékonyabb testtel, fűszeresebb, gyümölcsösebb karakterrel bírnak, ottjártamkor azért elég hamar felfigyeltem rájuk. 

Testvérem, aki Új-Zélandon él, karácsonyra egy Hawke’s Bay syrah-val lepett meg, aminek csavarzára hamar csavarodott az ünnepek során. 

Borom a Tipping Point-tól érkezett. Ez nem egy tipikus borászat, hanem egy olyan brand-et képvisel, ami Új-Zéland egyik leghíresebb szakácsának, Al Brown agyából pattant ki. Közös konzorciumot hozott létre az amerikai sör, bor, szeszes italok gyártójával, forgalmazójával a Constellations Brands-szel. Ennek keretében három szigetországi borvidékről, valamint Olaszországból, Prosecco régiójából vásárolnak alapanyagot és hozzák létre a Tipping Point sorozatot. Továbbá célul tűzték ki, hogy minden évben 5 új-zélandi szervezetet támogatnak. Nézzük, milyen egy ízig-vérig Hawke’s Bay syrah.

Közepesen sötét bíbor színű, a pohárból pedig fekete bogyós gyümölcsök illata árad. Áfonya, szilva, szeder, pici fekete ribizli, fekete bors, sok-sok fűszerrel, mindez némi csoki felhőbe burkolva. Megkóstolva szépen hozza a vékony karaktert, amibe egy erősebb savgerinc szorult. Nem annyira zavaró a jelenléte, mégis folyamatosan ott van az ember nyelvén. Ízében a frissen facsart gyümölcsös jegyek jellemzőek rá és az illatban felsorolt aromák ismét megjelennek. Élénk, szikár tanninjai, ép csak súrolják a szájpadlásom. A fűszerek szinte csilingelnek benne, az enyhén mentás utóíze pedig hosszan cseng le a torkomon. A picit magasabb savai ellenére is élveztem a következő kortyot.  - 6 pont

Felhőszakadás és ragyogó napsütés az Adria partján! Irány Orebic

Utunk negyedik napján ismét autóba ültünk és a 260 km-re lévő Peljesac-félsziget Orebic falujába indultunk. A település neve már pici korom óta a fülemben cseng, ugyanis a nagyszüleim az egykori Jugoszláviában, IBUSZ-szal ott nyaraltak és a nagymamám rengeteget mesélt a falu pálmafáiról, égszínkék tengeréről, a föléjük tornyosuló fehér sziklákról. A spájzban sokáig egy onnan származó tengeri sün vázat rejtegetett, amihez a tüskéi miatt mindig félve nyúltam. Most nekem is megadatott a lehetőség, hogy őseim után én is eljussak arra a csodálatos helyre. 

Kotori-öböl

Úgy gondoltuk, útközben megnézzük Kotort és délután 4 óra körül meg már Orebicben a tengerben lubickolunk. A 260 km nem hangzik olyan soknak, azért autópálya nélkül, falvakkal, dombokkal, kanyarokkal, a korlátozásokkal tűzdelt Jadranska Magistrala-n (Adria tengerpartja mellett haladó út) jó ha 50 km-t meg tudunk tenni óránként, na meg várt minket egy határ, ahol bármi megtörténhet. 

Sajnos az időjós arra a részre már két hete esőt jósolt, a vártak viszont mindent felülmúltak. Eleinte a hegyekben, jó minőségű utakon könnyedén suhantunk, majd Kotorba érve megnyíltak az ég csatornái, amihez egy 25 perces dugó társult. A városlátogatás elúszott, viszont a települést elhagyva némileg csendesedett az idő, majd jó két óra vezetés után az egyik útszéli konobába egy kávéra vetemedtünk. A felhőbe burkolózott öböl látványa azért így sem volt utolsó, az egyre gyakoribb villámok mégis autóba ültettek minket. Jól tettük-e, az már az utókór kérdése, de olyan másfél órás felhőszakadásban volt részünk, amit még lakásból sem szívesen nézünk. Eleinte még 30 km/h-val haladtam, később már 20 km/h-nak is örültem. A szembejövő autók folyamatosan felhordták a vizet, ekkor szinte vakon mentem. Eleinte még csak vízátfolyások keletkeztek, amik idővel 20-30 m hosszú 10 cm mély tóvá nőttek. A legfélőbbek az útszélén lévő közel fél méter mély vízelevező árkok voltak, amiből az átcsapó víz miatt sokszor semmit sem láttam, mindenekfölött, még sárlavinák is keletkeztek. Ha fűtöttünk, a meleg levegőtől trópusi hőséget éreztünk, ha abbahagytuk a szélvédő másodpercek alatt párásodott. Mondhatom csodaszép kotori élményben volt részünk. Korábban föciből tanultam, hogy ez a környék a kontinens legcsapadékosabb vidéke, majd alaposabban utána olvasva megtudtam, a Kotor fölötti hegyekben évi 4000 mm csapadék esik, míg a rekord 7000 mm. 

A határhoz érve a nap ismét kisütött és alig fél óra várakozást követően átjutottunk Horvátországba. A túloldalon 3-4 km hosszú sorral szembesültünk, szóval nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Dubrovnikhoz közeledve a város meglátogatása mellett szavaztunk. Parkolót csak a város szélén találtunk, így a hosszúra nyúlt séta alatt egy másik szemszögből is barátkozhattunk a településsel. Az óváros főbejáratán, a város védőszentje Szent Balázs szobra alatt léptünk be Dubrovnik szívébe. Azt kell mondanom sokkal többet kaptunk, mint reméltünk. 

Dubrovnik

A Trónok harcának forgatása során világhírnévre szert tevő település egy igazi csoda. Az ősi Raguza népe, nem csak hajózásban, hanem építészetben is élen járt, így meg sem kell meglepődni, ha az évszázadok alatt számos nemzet akarta meghódítani. Magyarok,  velenceiek, törökök, habsburgok. A fallal körülvett, félszigetre épült város meredeken emelkedő zegzugos utcái, sikátorai, fehéren tündöklő, virágokkal kirakott házai, templomai, palotái egyedi látványt nyújtottak. Több hasonló települést láttam már az Adria mentén, ehhez mérhetőt azért mégsem. Örök élmény marad. Innen már csak két órára volt Orebic, ahova késő délután értünk. A nap tűzött, a fehérlő sziklák tetején elakadt felhők tanyáztak, kertek meg tele voltak pompázó virágokkal, olajfákkal, pálmákkal, citrusokkal. Olyan, ahogy a nagymamám elmesélte.

Orebic

A következő részben az ország első számú bortermő területére a Dingac dűlőbe tartunk.

Kunci

Ittatok már Észak-Macedóniából bort?

Az egyik montenegrói bevásárlásunk során szembe jött velem egy 2019-es Tikves Luda Mara vranec, amit semmiféleképpen sem szerettem volna kihagyni. Igaz, a bor Észak-Macedóniából származott, viszont korábban néhány alkalommal szerencsém volt borokat ízlelni abból a balkáni országból, na meg a Platnaze-ban aznap kóstoltam néhány remek vranac-ot (Észak-Macedóniában vranec), így az élményen felbuzdulva hamar a kosaramba landolt a palack. A 8,5 Eurót is pazarnak találtam, főleg úgy, hogy a Luda Mara egy magasabb kategóriájú borcsaládba tartozik. A Luda Mara a Tikves régiót átszelő legendás folyó, a szőlő alapanyagát pedig kézzel szüretelték. 

Az 1885-ben alapított Tikves borászat több mint 1300 hektárjával nem csak az ország legnagyobb, hanem a legöregebb borászata is egyben, a nevét meg a pincészetet körülvevő borvidékről kapta. Idehaza sajnos keveset hallani az alig 2/3 Dunántúl nagyságú ország borairól, pedig oly annyira létezik, hogy 25 ezer hektár szőlőterülettel rendelkezik sőt, az egykori Jugoszlávia bortermelésének legnagyobb mennyisége onnan származott. 

A Tikves borászat nem csak egy óriás, hanem nemzetközileg is elismert! A fiatal állam palackos borai exportjának 60%-át ő adja, sokáig pedig a világ egyik legjobb bortanácsadója Philippe Cambie (1962-2021) segítette fejlődésüket. Ugyan 1300 hektár szőlőterülettel rendelkeznek, ami már önmagában gigantikus méret, viszont 5000 hektárról még vásárolnak, ezzel évi 30 millió liter bort állítanak elő.

2019 Luda Mara Vranec

Illatában mély aromák jönnek, amiben aszalt szeder, meggy jegyek keverednek, csokival, kávéval, ánizzsal, borssal. Igen vastag borról van szó, színe meg már lassan feketébe vált. Savai az alap varanc-hoz képest tompábbak, de még mindig intenzíven tartják a bor gerincét. Picit túlhordózott, tanninjai tapadnak, ez sajnos ront az összhatáson, a fekete bogyós, aszalt gyümölcsös, keleti fűszeres jegyei azért felfedezhetőek. Kávés, vaníliás, kakaós lecsengésben végződik. 6 + pont

Úton Montenegróban és Albániában

 

Montenegró sem csak a borról szól, így az ott töltött három napunk alatt picit szétnéztünk az országban, sőt, néhány lélegzet erejéig még a közeli Albániába is ellátogattunk. Aki járt már a mindössze két nagyobb magyar megyényi, 600 ezer lakosú államban, jól tudja, hogy az embert egymás után érik az ingerek. Egyik percben még 2000 m magasság fölé emelkedő hegyek közt járunk, másikban már lubickolunk az égszínkék mediterrán tengerben, mindemellett hatalmas kanyonokkal, ízletes konyhával és sokszínű kultúrával rendelkezik. Jól megférnek az ortodox, muszlim, katolikus vallások, mindezt ízig-vérig balkáni hangulat szövi át. 

Cijevna-folyó

A balkáni életérzés megfogalmazása nem olyan egyszerű, mégis megpróbálom szavakba önteni. Az ütött-kopott, lestrapált világban, néha-néha törekednek a precizitásra, a hanyagság, a nemtörődömség valahogy mégis benne marad. Elég csak a szállásunkra gondolni. Minden tiszta volt, a korábban említett kertben makulátlan rend honolt, a fürdőszoba új ajtajáról a védőfólia szélét mégsem húzták le. Továbbá, az alig 4m² –re szabott fürdőszoba-WC együttesében a zuhanyzó járólapja nem kapott lejtést és oldalszegélyt, így a víz mindenfele csurgott, nem beszélve a zuhanyzófüggöny hiányáról. Ettől függetlenül nagyon szerettem az ottlétet, a tulajdonos meg roppantul kedves volt. 

A közlekedés káoszában ez még jobban tetten érhető. Az általunk ismert KRESZ szabályait elfeledhetjük. A helyi vezetők még a legkeskenyebb úton is gyakorta fékezés, félelemérzet nélkül haladnak, az indexet csak elvétve ismerik, egyszerűen az erősebb, gyorsabb, bátrabb sofőr érvényesül. A dupla sávos körforgalomban, belülről, index nélkül, hirtelen kikanyarodva, alig néhány centire húznak el az ember orra előtt, a kacsázó bicikliseket, a gyalogosokat meg sem említve. Volt mikor a várost elhagyva, a 2x2 sávos úton lassan, komótosan haladó, szájában cigarettázó emberkére dudáltam, ő megállt, széttett kezekkel felém nézett, és ugyanolyan komótosan továbbhaladt. Másik alkalommal, ha a körforgalomba nem lépek rá a gázra, a nyerges kamion a fék használatáról megfeledkezve oldalról telibetrafál. Mindezek tudatában némi bátorsággal, rutinnal, hamar meg lehet szokni a montenegrói utakat. 

Crnojevica-folyó kanyonja

A borkóstolót követően előbb a Niagara vízesésnél megfürödtünk a Cijevna-folyó türkiz zöld vizében, majd egyre keskenyedő utakon, magasba emelkedve a Crnojevica-folyó kanyonja fölé meredő kilátópontra mentünk, ahol képeslapra illő látvány tárult elénk. Ez egy olyan festői szépségű hely, ami egyik montenegrói kirándulásból sem maradhat ki. Ugyan a programunkból a Balkán legnagyobb és leggazdagabb madárvilágával bíró Shkodrai-tó a hajókirándulása kimaradt, ettől még néhány pillantást vethettünk rá, a növényektől zöldellő víztükrére.

Harmadik napunkon a közelben fekvő sasok országába, Albániába, Shkodra városába látogattunk, ahol egy teljesen más világba csöppentünk bele. Nevezhetném kultúrsokknak is, hiszen a balkáni viszonyok egy magasabb fokra kapcsoltak. A dzsámik sokasága, a csadort viselő nők, a közlekedés durvulása, az út szélén tanyázó szemétkupacok, a félkész házak esetenként már Európán túli, harmadik világi létről tanúskodtak. Shkodra név boros jelentőséggel is bír. Több kutató szerint, egykoron a törökök elől menekülő szlávok erről a vidékről hozták hazánkba a kadarkát. Sokáig a fajtát skadar néven emlegették.

Albániában a közlekedési szabályok nem érvényesek!

Shkodraba megérkezve, a durva közlekedés miatt, a település szélén parkoltunk le, majd jó félóra sétával jutottunk be a város szívébe. Addig valamelyest feltöltődtünk a helyi kultúra sajátosságaival. A muszlim életérzéssel, meggyőződhettünk a helyi emberek legfontosabb büszkeségéről, az autók fontosságáról és a hozzá tartozó, az autószerelő műhelyek, autómosók jelentőségéről. Az egykori kommunista rezsim lestrapált panel épületei is egy külön szakdolgozat témáját adhatnák.

Shkodra

A sétálóutcájára beérve impozánsan tárult elénk a település legnagyobb mecsete, a háttérben azért ott ékeskedett egy katolikus templomtorony, míg az utcán apácák poroszkáltak, amin nem kell csodálkozni. Az ország katolikus központjában jártunk. Ha hihetünk a leírtaknak, a lakosok nagyon büszkék nyitott gondolkodásmódjukra, világlátásukra, ahol mindenki szabadon élhet. Sokan Shkodrat Albánia nyugati kapujának nevezik. A sétálóutca házain erősen éreztük a több száz éves török hatást, amiket mára 21. századi köntösbe bújtattak. 3-4 óra látogatást követően megint autóba ültünk, majd DK-nek tartva a Rozafa vár alatt elsuhanva ismét Montenegró felé vettük utunk. Hosszú tanakodás után Sveti-Stefanba igyekeztünk, hogy a hőségben megmártózzunk az Adria hűsítő vízében és megnézzük a gazdagok szigetét. 

Sveti Stefan

Igaz, napjainkra Sveti Stefan sziget mivoltát elvesztette, egy földnyelvvel kötötték össze a szárazfölddel, viszont az ország egyik szimbólumává vált. Eredetileg a 15. században a betörő kalózok, törökök elől védelmet nyújtva 12 család alapított rajta egy kisebb erődítményt. A 20. század derekára majdnem néptelenné vált, közben a turizmus hatására ismét rivaldafénybe került, sőt 2009-től egy szingapúri üzletember 30 évre bérbe véve luxushotellé alakította. Olyan hírességek fordultak meg rajta, mint Marilyn Monroe, Sophia Loren, Claudia Shiffer, Sylvester Stallone. Sajnos azt kell mondanom, a sziget látványa, szürkés házaival nem igazán nyűgözött le, persze a tengerpartja nem volt rossz, de számos horvát parthoz viszonyítva nálam csak a középmezőnybe került. Igaz a magasból meredeken leszakadó hegyek látványa a leanderekkel, olajfákkal, pálmafákkal, fenyőkkel tűzdelt mediterrán környezet, tényleg csodaszép volt. Jó 2 órás fürdőzést és sétát követően indultunk vissza a Podgorica melletti hadiszállásunkra, miközben átvágtuk a Balkán-hegység néhány vonulatát. Másnap már északra, Horvátországba a Peljesac-félszigetre igyekeztünk, s közben olyan útviszonyok vártak, amire rémálmunkban sem számítottunk.

Kunci

Irány Montenegró

  

Több mint egy hónapja a „Gondolatokegy nagy utazás előtt” című írásomban beszámoltam a nyári terveinkről. Sajnos a vakáció már véget ért, azóta már megjártam Zürichet és a Balatont is, így eljött az ideje élményeim megírásának.

Június utolsó napjaiban borús, később esőbe átcsapó hajnalon délnek tartva indultunk a vajdasági Zentáról, és meg sem álltunk Montenegró szívéig, a Podgorica alatt lévő gyümölcsös kertekig, majd egy ottani apartmanban állítottuk fel bázisunkat. Azt előre tudtuk, hogy a reptér alig néhány kilométerre fekszik, azt azért mégsem sejtettük, hogy a Belgrád-Bar vasútvonal a kert végében halad. Utólag kijelenthetem, a hangzavartól való félelmünknek semmi sem adott okot, a három éjszaka alatt párom csak egyszer ébredt fel hajnali zakatolásra, az elvétve fel-le szálló repülők zajából pedig alig szűrődött oda némi morajlás.

Belgrád-Bar vasútvonal

A kiskertes apartmant egy kedves öreg házaspár üzemeltette, míg a néni gondoskodott a jövő-menő vendégek igényeiről, mosott, ha kellett főzött, néha-néha süteménnyel, palacsintával kedveskedett, addig férje a minden földi jóval megáldott kertet rendezte. Az alma, körte, cseresznye, barack, mandula gránátalma fák mellett a kiságyásban, paradicsom, paprika, uborka zöldellt, a kerítés körül meg ribizli, egres, szőlő, szeder bokrok tanyáztak. Na meg az ex jugoszláv időből fennmaradt, ütött-kopott, lassan vánszorgó vonatszerelvényeket inkább mosolyogva vártuk, minthogy ellenségként tekintettünk volna rájuk. Mindent összevetve, egy olyan idilli természetbarát környezetben voltunk, ahol reggelente a fák árnyékában mezítláb ittuk éltető kávénkat, a lemenő nap fényében pedig a kerti asztalnál vacsoráztunk, időnként kártyáztunk. Kicsit úgy éreztem, mintha a lesencetomaji szőlőnkben lennénk. 

Niagara vízesés

Persze a környék körítése se volt mindennapi. A kontinentális és a mediterrán klíma keveredése, valamint a Podgorica medencéjét körbevevő mészkőtől fehérlő hegyek különleges atmoszférát árasztottak. A szállásunk helyszínét tudatosan választottuk ki, mivel onnan alig 10 km-re fekszik Európa legnagyobb egy tagban lévő, saját szőlőbirtokkal rendelkező borászata a Plantaze, és az azt körülvevő egyedi sziklaformációval bíró Cijevna folyó Niagara vízesése. Jó két éve, mikor a borászatról tudomást szereztem, ámulattal tekintettem a gigantikus szőlőbirtokot átszelő folyó kanyonjára, mígnem a párom fel nem fedezte türkizkék színű vízesését, a Niagara-t. Utána olvasva megtudtuk, úgy másfél évszázada mesterségesen hozták létre, nevét meg az amerikai nagytestvérről kapta. Igaz, ez semmit sem von le értékéből, sőt napjainkban Montenegró legkedveltebb szárazföldi desztinációi közé tartozik. Ennek meglátogatásával egy régi álmom vált valóra, a látottak meg mindent fölülmúltak. Nem csak lubickoltam a folyó igencsak hűsre szabott vizében, hanem a partján lévő étteremben akkora adag csevapcsicsát kaptam, amit most is megemlegetek. Történetem még csak itt kezdődik, szóval tartsatok velem a következő részbe, amiben a 2310 hektáros Plantaze borászatot veszem célba.

Kunci

200 blogos írás és a ráadás!

Másfél évtizeddel ezelőtt még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer írásra adom a fejem. A magyar nyelv nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, a tollforgatás mestersége igen távol állt tőlem, az egyetemre kerülve egy-egy beadandó összehozásakor vért izzadtam, a szakdolgozatomat meg sem említve.

Boros érdeklődésem idestova két évtizede tart, szóval már az egyetemi éveim alatt is szívesen betértem a borospincékbe. Geográfus hallgatóként a pénztárcám mértékétől függően pedig egyre távolabbi tájakra eljutva próbáltam kiszélesíteni a tudásom, ami idővel a borvidékek felfedezésével is bővült.

Sosem felejtem el azt a 2012-es decemberi túrámat, mikor Gergő barátommal térdig érő hóban, forralt bort kortyolgatva róttuk a Budai-hegyeket, majd szalonnasütés közben egy borblog gondolatát ültette a fülembe. Azt azért ne feledjük el, addigra már jó néhány éve befejeztem tanulmányaimat, túl voltam több külföldi borgyakorlaton, sőt idegen honban, germán nyelvet beszélő országokban kerestem a napi betevőm, hogy a megkeresett jövedelmemből utazgathassak a nagyvilágban. 

A blogra visszatérve, kezdeti visszakozásom ellenére mégis kötélnek álltam, és 2012 decemberében megjelentek első boros beszámolóim. Ennek most már több mint egy évtizede, azóta hosszú utat jártam be, a kezdeti görcsös mondataimon sokszor elmosolyodok, mára mégis megtaláltam azt a stílust, ami a legközelebb áll hozzám. Azért a mondás rám is igaz, vagyis a jó pap holtig tanul. Volt mikor abba akartam hagyni, ekkor kettő évig egy betűvel sem bővítettem az oldal tartalmát, majd 2021 februárjában ismét írásba kezdtem. Közben Szegedre költözve belefogtam a Szegedi borozós facebook poszt írásába is. 

Az évek alatt nemzetközi kitekintéssel is bővítettem a tartalmat, így új-zélandi, franciaországi, olaszországi, svájci, németországi, horvátországi, ausztriai kalandjaim sem vesztek el a múlt homályában, sőt arra különösen büszke vagyok, hogy Soprontól Tokajig, Lentitől Csongrádig, hazánk mind a 22 borvidékéről mutattam már be bort. 2012 decembere óta ezen a portálon ez a 200. írásom, ami ekkora időintervallumot tekintve nem látszik soknak, viszont a több hosszabb szünettel együtt is minden 19. napra jut egy cikk. Mindent együttvéve talán ez azért mégsem olyan rossz arány.

2021 novemberét írtuk, mikor a párommal a délutáni kávénkat kortyolgatva egy könyv írásának ötletével állt elém. Hamar igenlő választ adtam, majd elővettük a Nagy Magyar Boratlaszt és ötletelni kezdtünk. Végül 7 kisebb hazai borvidék, 14 kevésbé ismert borászára esett választásom, hogy valami egyedi, új világot nyissak meg a borbarátok tábora előtt. Ennek keretében jártam be Bükk, Nagy-Somló, Balaton-felvidék, Pécs, Csongrád, Zala, Mór borvidékeinek szőlőterületeit, a 14 borászatban pedig annyit kértem, meséljenek magukról, filozófiájukról, életútjukról, majd így született meg a 7 csepp borvidék című, jó 150 oldalas írás.

A könyv egyediségét azok az emberek, helyek, történetek adják, amikről a nagy boros médiában szinte alig hallani. Kérdezném, mit tudunk a Nagy-Somlói borvidék Somló hegyen túli tagjairól, a Pécsi borvidék zászlós fajtájáról, a cirfandliról, a szegedi bor múltjáról, jelenéről, a natúr borok világáról, a biodinamikáról, vagy a Zalai borvidék eldugott kincseiről.

A könyv megjelenéséről hamarosan bővebb információkkal szolgálok.

Kunci